Üdvözlök mindenkit, remélem jól telt a karácsonyi szünet és nem betegedtetek meg, vagy ehhez hasonló, manapság „divatos” ménkű nem ütött be a házba.

Egy tegnapi tapasztalatom alapján úgy gondoltam, hogy visszatérek Kuntakintéhez, azaz a gyökerekhez, végülis Kolbászkerítésország az Svájc, tehát legyen ma szó arról, hogy mi az amit így cirka húsz év után sem kedvelek, mi az, amit az én csavaros magyar bélrendszerem és gyomrom máig nem tudott befogadni.

Voltak és lesznek is még ilyen posztok, mert azt is írtam már, hogy minden életkorban és életed minden szakaszában más dolgokkal találkozol, tapasztalsz meg és ha ez külföldön történik veled, akkor alakul az általános véleményed is az adott országot illetően. Most két olyan apróságot jártam körül, amit szinte rendesen elmagyarázni se lehet, benne kell élni, hogy egy idő után a magyar embert elkezdje idegesíteni a dolog.

Nos, mi volt az az embert próbáló „tragikus” esemény, ami előhozta belőlem megint ezt a billentyű nyomkodásban manifesztálódó írhatnékot? Igazából semmi különös, legyen ettől függetlenül ez az első az „életben nem fogom vazze megszokni” dolgok listáján.

Bemegy egy véletlenszerű Zuzzer az Interdiscount egyik alegységébe három dolgot kérdezni és ebből minél többet kihozni, azaz megvenni, ha van. Tripod GoPro kamerához, egér a gyerek számítógépéhez és egy madzagmentes telefon a „vonalas” telefonunk helyett, ami olyan hangokat ad ki csörgés helyett mint egy kecske, amit éppen herélnek.

No, adott az egér, Zuzzer polcról levesz, de ott van az a ..... telefon. Abból csak próbapéldány van kitéve, a dobozok, ha meg is akarod venni, el vannak zárva egy szekrénybe (miéééééért?????? a háromszor drágább cuccok meg ott hevernek a bejárat ELŐTT egy dobozban), tehát mindenképpen kommunikálni kell egy eladóval.

Semmi gond, ráérek, asszonyt éppen borzolják a fodrászok, mert jön a vírus lock down újabb  hullámja, ő meg inkább a hajába szeretett volna hullámokat fodrászat lezárás előtt. Állok, nézek, ráutaló magatartást végzek, dobolok, „hjjjjjaajjjjajjahhh” sóhajtozok, ráncolom a homlokom, majd konkrétan sorrba állok az emeleten megtalálható egyetlen eladó előtt. Ő viszont leszar, a jó svájci szokásoknak megfelelően, mert egy hölgy éppen akar venni valamit, csak nem tudja mit. Konkrétan, vazze! „Ez egy hangszóró? Nem, madame, ez egy nyomtató. Óóóóó... olyat már láttam. Akkor lesz egy darab ebből a jóféle magnóból. Asszonyom, az egy DAB rádió. Áááááá.... az hogy működik?........”

Ez egy abszolúte tipikus, az „életben meg nem szokom” svájci szokás egy kicsit még ki is maxolva (a párbeszéd idézett része NEM a képzelet szülötte), hogy egy baszott távirányító összes gombjának a funkcióját ott helyben elmagyaráztatják maguknak. Mindent, de mindent. Általánosítok, tudom, de én olyat még nem láttam, hogy egy svájci besétál és vesz egy blue ray lejátszót, mert megnézte előtte a neten, hogy mit akar és leveszi vazze a dobozt a polcról. Te meg állj ott mint egy .... mikor csak annyi kéne, hogy Dezső kinyissa a szekrényt, kiadjon belőle neked egy dobozt, mert te, paraszt Zuzzer, már rég tudod mit akarsz és elmagyarázni se kell, hogy dróton dzsal a petró.

Ott álltam, köhögtem, hörögtem, méltatlankodtam magamban magyarul – mert magyar szófoszlányokra néha felkapják a fejüket – de semmi, én marha meg 15 perccel később kifizettem az egeret, fogalmam se volt, hogy van-e GoPro tripod (nem találtam magamtól) és nem tudtam megvenni egy árut, ami ott figyelt a polcon mutatóba, de egy szekrényben mint elvihető darab. Oda is morogtam szegény pénztáros kislánynak, hogy nem a Covid fog titeket kinyírni vazze, de a telefonos szekrényhez kulcsa neki se volt.

Ha nem jött le, ebben a rendkívül „tragikus” esetben két nem tudom megszokni dolog volt elrejtve. Az, hogy mindenféle boltba úgy járnak a svájciak mint az állatkertbe, nézegetik, kérdezgetik, feszt lefoglalják az eladót, te meg menj vissza ötször, hátha egyszer el tudod rebegni, hogy „adj má egy olyat vazze”. A másik, hogy én alapszinten, nem bonyolultan, multitaskingra alkalmas, képes, vagy hajlandó eladót még nem láttam. Mint a véres rongyra úgy néz rád, ha bele mersz annyit kotnyeleskedni, hogy „elnézést monsieur, merre találom a kilincseket?”. Jó esetben még csak nem is válaszol, mert éppen Newton első törvényét vázolja fel egy polcrendszert vásárolni, talán, szerető vásárlónak. Nekem ez a halálom, temperamentumos emberként ott állni mint egy karácsonyfa dísz egy félóráig, nem, nem, soha!

Amúgy szerintem alakul ez a dolog, legalábbis így 20 év után a „kedvenc” (az egyetlen a kantonban...) akvarisztikai boltomban megjelent egy „Ez nem állatkert, kérjük kedves vásárlóinkat ne ide hozzák a gyerekeket szórakozni” tábla. Egyébként nehogy azt higyjük, hogy itt aztán pörögnek mint állat, hadd kússzon a profit felfelé. Konkrétan hatszor kellett visszamennem, hogy vegyek 5 rákot, meg valamilyen halat. Ebből legalább háromhoz hozzá vagyok szokva, mert – attól függően mit akarsz és milyen boltban venni – vagy „nincs szezonja, áhhhhh olyat csak februárban tartunk, meg kell rendelni, nem is hallottunk róla" – a halak „éppen karanténban vannak, holnaptól lesznek elérhetők, nincs itt a kolléga, aki a faj szakértője és törvényileg csak ő adhatja el”. Viszont sajnos a hatodik alkalomnál már elgurult a gyógyszerem  és szakaszosan, az „egyébként Önök valaha eladtak már valakinek valamit” kérdéstől eljutottunk odáig, hogy „ide se jövök többet”. Ehhez csak annyi kellett, hogy a végül levadászott hölgy azt mondta a kétségbeesetten megvenni próbált malawi sügérre, hogy a "petits nerveux" (kis idegesek) halakhoz ő nem ért.... Vazze, kifogom magamnak, önkiszolgáló kisállatkereskedésben még úgy se voltam. Csak éppen, mint említettem ez az egyetlen akvarisztikával is foglalkozó bolt belátható távolságban, így nekem ebből a szempontból jól jött a kötelező maszkviselés, mert nem tudják, hogy így orvul mégis visszamentem cápaeledelt venni. Kegyetlen bosszút állva, ötször annyit költöttem mint szerettem volna, mert tádámmm... valaki kiszolgált!

Svájci sztereotípiák - mi a "watches" vidéken lakunk

Másik nagy-nagy kedvencem a pitiáner dolgok, komoly problémák szintjén való kezelése. Ha amputálni kellene, annyi lenne mellé a szervezés, mintha fogat fehéríttetnél. Ez rengeteg dologban megnyilvánul, kezdve azzal, hogy az iskolából minden szarról vagy nyomtatott üzenet érkezik, vagy legalább egy e-mail formátumú, több oldalas leírás. Legyen ez a menza jövő heti étrendje, a kanton döntése, hogy Covid miatt nincs sítábor, vagy valaki éppen olvasott a suliban egy érdekfeszítő cikket a 14 egész 3 tized évesek légzési szokásairól, jön vazze a fejléces csatolmány. Persze, hogy túlzok, de ettől még nem vagyok túzok. Nos ez abszolúte ezredszintű „probléma”, meg se említeném, ha néha két menza étrend közé nem rejtenének fontos, a gyerek továbbtanulása szenpontjából lényeges információkat. Semmi felkiáltójel, vagy ilyesmi, csak vedd észre vasárnap este, hogy hétfőre egy 25 oldalas dokumentumot kell leadni, mindenféle adattal, hogy egyáltalán tanulhasson a gyerek.

A szomszédaim úgy kommunikálnak egymással írásban, mintha egy normálisan működő magyar parlamentben lennénk. Az összes elcseszett hivatalos szófordulat, minden ott van, mikor megírják például mikor kéne a helyi a kocsmában összeülni.... beszarsz..... elfogadni a felügyelő bizottság jelentését... Mert nekünk olyanunk is van ám, vazze. Jót röhögtem, mondván van azért ezeknek a svejcieknek humoruk, de nem sokáig nevettem, mert az egyik szomszéd felállt és elkezdte a kocsmában szavalni, szigorúan papírból, hogy a „felügyelő bizottság megvizsgálta a .....”. Csak én nevettem.

Annyira szürreális volt és most is az, hogy sokszor csak a szintúgy hivatalosan egy másik szomszédom által készített „távolmaradási nyilatkozat” nyomtatványt töltöm ki, mert képtelen vagyok órákig arról értekezni, hogy a beton növényládát 30, vagy 50 cm-re helyezzük el a kukáktól mérve...mindezt mondjuk szombaton, vagy vasárnap. Ebben az a vicc, hogy ez nem vicc, egyszer majd felpakolom az előre elkészített meeting agenda-t, jobb mint Bödőcs vazze.

Múltkor állítólag távollétemben megszavaztam, hogy meg kell javítani az utat, mert elfogadhatatlan állapotba került. Mondok má, mi vaaaan? Erre jött két ember és egy köcsögből olvasztott bitument csöpögtetett véletlenszerűen ides-tova. Nos ezért ezreket fizettünk ki a lakóközösség számlájáról. Én meg a hülye magyar azt se vettem észre, hogy baj van az úttal, pedig ha valamit elhihettek nekem az az, hogy a magyar utaktól elszoktam.

Az is megtörtént és lelkemet máig nem szűnő büszkeséggel tölti el, hogy része lettem a jegyzőkönyvnek, mert a bizottság és lakóközösség melegen megköszönte Monsieur Zuzzernek, hogy a beton virágládát virágokkal ellátni szíveskedett. Pedig csak odaszórtam a maradék virágmagjaimat, legyen má benne valami macskaszaron kívül.

Nos, legközelebb majd folytatom, vagy esetleg megírom a „mit imádok még mindig Svájcban” listát, csak ahhoz nagyon nagy indíttatás kell, mert baromi hosszú lesz.

Legyetek rosszak, a jók unalmasak!