Remek napot mindenkinek!

Visszatértem Dániából, szerencsére semmi se bűzlött, bár nem mondhatnám, hogy a legsimább utam volt. Egy darabig úgy nézett ki, hogy vagy a szárnyon utazom, vagy sehogy, mert over booking miatt nem tudtam becsekkolni a visszaútra. Azaz boarding pass-t adott a rendszer, de egy baljós WL jelöléssel a seat rovatban, azaz várólistán voltam, kihalási sorrendben töltötték fel a totál tele gépet. Szerencsére valaki nem tűnt fel és nekem adták a helyét. Mivel a biznisz hét már kellőképpen leszívta az agyam, erre azért olyan nagy szükségem nem volt. 

Nos, eleve ezzel indult a napom, erre megfejeltem egy kis sérüléssel. Gondoltam átrendezem a táskám és egyszer csak azt éreztem, hogy minden ragad. A neszeszaromat tuszkoltam ide-oda és ahogy kell, egy borotvával elvágtam a „fuck you“ ujjamat. De nem ám olyan simán, hanem konkrétan eltávolítottam vagy 1.5 miliméter mélyen az ujjlenyomatomat. Mivel borotvával történt a baleset, semmit se éreztem egy darabig. Úgy ömlött belőle a cucc, hogy mindent összevéreztem egy perc alatt, a széket, a táskám, a mosdót, mindent. Persze rendes gyógyszertár nem volt ezen a terminálon, a duty free shopban sajnáltak meg és adtak két kis raganyót a saját elsősegély boxukból. Esküszöm úgy néztem ki, mintha egyenesen az ukrán frontról érkeztem volna.

Arról meg inkább nem is mesélnék, hogy az éppen zajló szélviharoknak köszönhetően milyen utunk volt, mint repülésgyűlölő kisfiúnak, rendesen tele lett a tököm az egésszel. Bár most nem startolt át Zürichben a pilóta mint egy másik utam során, de tényleg érdekes lehetett a földről nézni, ahogy kacsázó kőként leszálltunk.

Nos, ez legyen a legrosszabb, túléltem. Kicsit olyan volt ez az egész út, mint egy mini el camino, azaz direktben a csodás választások után, volt alkalmam elgondolkozni ezen az egészen, meg dumálgatni róla, meg úgy az egész világpolitikai helyzetről, mert szokás szerint nem volt két azonos nemzetiségû ember a küldöttségben, tehát végigvettük az egész világot. Mondanom se kell, nekem persze égett a pofámról a bőr, de sebaj kezdem megszokni serény nemzetünk imázsomhoz való kéretlen hozzájárulását.

A fejemben lejátszódott temérdek agymunka eredménye, hogy nem adom fel, de új alapokra helyezem a hozzáállásomat. Szavazni amíg nem lesz külön ellenem szóló törvény -, mert lesz -, fogok. Erre biztatom majd totál apolitikus feleségem és kopimagyar - quoi? Mádjárország? Töltsd ki apa! - gyereke(i)met is. De nem a meggyőzés stándékával osztom meg a véleményem,mindenki azt csinál vele, amit akar.

Abszolút egyetértek a számos platformon megjelent „nyugati“ (ohhh… távozz tôlem sántán!), azaz külföldön élő magyar véleményével, azaz nincs kit meggyőzni. Amit mi folyton benézünk az nagyon egyszerű. Nem, a csapból is folyó propaganda NEM fedi el az igazságot. Az emberek TUDJÁK, hogy a polgimester, a fideSS képviselő, a helyi potentát, az állami tisztségviselők lopnak, csalnak, hazudnak, uszítanak. Az emberek ezt teljesen elfogadják és elfogadhatónak tartják.

Felteszem én is a kezem, én is azt hittem, hogy sok a megvezetett ember, azaz rá kellett jönnöm, hogy kényelmes kenyér nekik leszarni mi van és odatartani a kezüket, hogy a nagyok asztaláról lepergő koncból nekik is jusson.

El kell fogadnom, hogy az édesanyám korosztálya és általában az idősebb emberek bár papíron gyűlölik a kommunizmust, igazából populista, tekintélyelvű berendezkedésben érzik jól magukat. Kell a nagyember (öööö…), aki egy személyben megtestesíti a rendszert, aki olyanokat mond, hogy a nosztalgia feléled, aki « ad », mert nekik nem lehet elmagyarázni, hogy a sajátjukat adja vissza nagy kegyesen a kormány és a nagyfőnök.

Ahol képtelenek fizetett alkalmazottként nézni azokat az embereket, akik az ő pénzükből, az ő munkájuk eredményéből ülnek a luxusban és csöpögtetik vissza a 12.7.-ik hónapi nyugdíjat, vagy egyéb alamizsnát, ott változás semmiben sem lesz. Lenyomják az egész életüket egy toi-toi-ban, mert nem látják, hogy az ajtón túl mi van, sőt nem is érdekli őket.

Nem látják, azaz nem akarják átlátni, hogy ami most van, az ugyanaz, mint ami volt az átkosban. Annyi a különbség, hogy dekorációnak néhány ellenzékinek nevezett embert is beengednek a parlamentbe, az meg jó dolog nem lehet, a nevében is benne az ellen. Megjegyezném, nem kellene beülniük a parlamentnek nevezett cirkuszba, semmi értelme, képviselni nem tudnak majd senkit érdemben.

Az önálló kritikus gondolkodásra és a világ megértésére való képtelenség amúgy nem színtiszta magyar jelenség, mindenféle nemzetiségű kollégám tud példákat felhozni az ő országából, kultúrájából. Ha nem megyek messzire, akkor itt van egyből Sajtfölde. Azt hiszem már mondtam, hogy itt is ott félnek a külföldiektől, ahol egy sincs. Itt is a gyengébben képzett embereknek lehet minden szart eladni, mert bizonyos dolgok átlátásához azért nem árt némi általános műveltség, megfűszerezve szövegértési és értelmezési képességekkel. Egy kampányban, szavazási információs füzetben nem lehet évek elmaradt agymunkáját bepótolni.

Egy olyan, saját magába fordult és bezárkózott nemzetet mint a magyar, nem lehet egy kampányban felébreszteni, már nem tudja a való világ villa szerűvé vált politikáról leválasztani a négyévenként rákent narancsos mázat. Az egyszerű ember már beépült a rendszerbe és ha van is fogalma a dolgokról, már elfogadja, mert ha a Pisti lop, akkor majd ad nekem is belőle.

Mi, az úgynevezett értelmiségiek meg újra ellenség lettünk Budapesttel együtt. Talán mert nem értjük, hogy “háhe…tízezer forint, az tízezer forint”, egy országban, ahol nemzeti hagyomány lett a pénzért, krumpliért, pozícióért, állásért, tömegbeolvadásért eladott szavazat, a felelős gondolkodás pedig szitokszó.

(Bienvenue, mon ami, JY sur mon blog! J’espère que google translate tu donnera une version plus ou moins lisible des posts. Si tu veux commenter, tu peut inscrire sur blog.hu)