Írtam már külön posztot is a svájci egészségügyről, most ezt kiegészíthetem egy kicsit, mert éppen érintettek voltunk. Emlékeztetőnek és disclaimerként annyit, hogy én / mi vagyunk azok, akik nagyon is meg vannak általában elégedve a szolgáltatásokkal, drága mint a bűn, de cserébe nagy az esély, hogy túléljük a kezeléseket.

A kisfiam panaszkodott párszor az utóbbi hónapokban hasfájásra és általában mindig nyaralás, vagy egyéb utazások során, utólag belegondolva talán a sztandardtól eltérő étkezés is benne lehetett a dologban. Ez a probléma meg látszólag el is tűnt mindig, mint ahogy jött, általában hamar gyógyul a csávó, ha egy esetleges betegség azzal járna, hogy nem szabad kimenni játszani a haverokkal. Asszem tudtok a sorok között olvasni.

No azért a legutóbbi hasfájása gyanúsan sokáig tartott, így vagy két hete hétfőn elvittük reggel a kórházba, hogy megnézzék nincs-e valami kezelendő baja. Igazándiból mi egy ideje már arra gyanakodtunk, hogy vajon nincs-e vakbélgyulladása. Ahogy kell, felvettek minket a listára, kapott kis karkötőt a nevével, ilyesmi, aztán bementünk egy kezelőbe és vártuk a nővért. Mikor megjött elpoénkodott a kissráccal, megnyomkodta a hasát és megállapította – gondolom -, hogy ő nem lesz elég, hívott egy orvost.

A neuchateli kórház recepciója

Az is megnézte Bencit és ultrahangos vizsgálatot javasolt. A minor hoppá az volt, hogy a gyermeki méretekben szakértő ultrahangos ember épp nem volt bent, így délután kellett visszamennünk a vizsgálatra. Kiscsákót összekenték mindenfélével és egy nagyon kedves doktornő alaposan körbenézett a hasában. Már akkor sejtettem mi lesz a diagnózis, mert egy kezdő orvost oktatott közben, magyarázta mit lát, mire figyeljen ilyenek. Bár meglehetősen nem létező a latinom, mivel a vakbél körül forgolódott, gondoltam ott lehet a gubanc.

Ultrahangra váró gyerek

Miközben a hivatalos eredményre vártunk egy fiatal orvos elôállt azzal a véleménnyel, hogy ha esetleg sürgősen műtendő vakbélgyulladás lesz a végleges diagnózis, akkor jobb ha előkészítik valamilyen szinten a kissrácot. Főleg, hogy az anyja is számìtott ilyesmire, szal a srác aznap még nem evett és nem is ivott, tehát egy kis intravénás ebéd se ártott neki.

Mondjuk az meglepett, hogy egyből egy branüllel (?)jöttek (majd az asszony javìt), amit Ursula nővér installált. Nos ő nem lett a kedvencünk, az egyetlen nem kellemes meglepi a napban; kedves feleségem lévén nővér by profession, folyamatosan suttogta az orra alá, hogy “ez meg mit csinál, szét fogja szúrni a vénáját” és lőn! Szal egy Ursula kettő karon oldotta meg a rutin beavatkozást, az egyetlen branül installálását, mindezt egy kellőképpen megijedt kisgyereken. Ezt mondjuk a fotók nem adják vissza, nem volt ő azért ennyire nyugodt és mosolygós, ez ilyen kamerareflex a gyerekeinknél.

Ursula jobbròl vénaelszùràs közben, orra alatt mosolyogva morgò szakmabelivel

Később benézett hozzánk az ügyeletes sebész, aki elhumorizálgatott a fiammal a lehetőségekről, kérdezősködött (“Van testvéred? Igen, egy nővérem. Ú, az szívás, nem?”), majd teljes eligazítást tartott neki a lehetőségekről. Itt jött aztán a nagy meglepi, mikor éppen ismertette, hogy lehetne esetleg még várni, jegelgetni a vakbél környékét, nátha elmúlik, a kisfiam közbevágott hogy “á nem, meg kell azt műteni”. Kicsit meglepődtünk, de ilyen kis bátor ez a legény, csak akkor kenődött el kicsit, mikor részletesen elmesélte neki az orvos, hogy “vagy egy lyukat vág, vagy három kicsi lyukat és azon keresztül dolgozik”. Hogy miért nem tudom, de azt nem tudta megmondani melyik lesz a megoldás, később szólt be, hogy a három pici lyukas verzió a nyerő, laparoscopy, vagy ehhez hasonló hangzású szó.

Később még az altatóorvos is benézett és elmesélte Bencinek mi lesz a procedúra és ő is teljesen nyíltan beszélt a kiskölökkel, minden elmagyarázott. Kicsit már sok is volt ez szerintem, mert ismét elkenődött, mikor holmi csövek gigába levezetéséről volt szó. Aztán kiutalták a szobáját én pedig mehettem haza összeszedni neki és az anyjának néhány alapdolgot, mert persze anyuci bentmaradt vele a kórházban. Kétágyas szobában helyezték el, egy neki, egy az anyjának és a legnagyobb probléma természetesen azon volt, hogy hogyan működik a TV….

A gyermeki szoba

Mire visszaértem már a műtőben volt a kissrác és nem sokkal később lehetett is bemenni hozzá az ébresztőbe. Ahhoz képest, hogy ugyaneznap reggel sétáltunk be a kórházba először, este 8-ra lezajlott a folyamat, elvakbéltelenedett földjeim és címeim örököse. Kicsit bizonytalan volt a lelkem, látszott, hogy cucc hatása alatt van, de határozottan magához térőben volt. Alig tudtuk lebeszélni, hogy ne tologassa lefelé a paplant, hogy megmutassa a műtét helyét, mindezt félálomban, szóval jól szórakoztunk az anyjával.

Kissrác kemény mint a fagyos kutyaszar

Másnap pont akkor értem be hozzájuk a kórházba, mikor kiakasztotta a diétás nővért, aki az ebédrendelését vette fel és igencsak meglepődött a – sajnos – speciális “diétát tartó” (magyarul iszony válogatós) csávó ízlésén, aki nem eszik se zöldséget, se gyümölcsöt, se……. megegyeztek hamburgerben, meg egyéb apró dolgokban.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy másnap már vittem is hazafelé, azt kell mondjam, hogy van azért érzékelhető haladás az egészségügyben alakalmazott módszereket illetően. Két nappal később meg alig lehetett meggyőzni a csávót, hogy nem lehet még kimenni rohangálni.

Nos, nagy tanúlság nincs, nem tudok senkit semmivel se elkápráztatni, vagy elborzasztani, pontosan úgy zajlott minden, ahogy ezt a 21.-ik században az ember elképzeli. A véleményem továbbra is pozitìv a svájci orvoslást illetően, however, Ursula nem rulez. Ja, még annyit, hogy az egyik altatóorvosról (? talán) meg kiderült, hogy magyar. Vajjjon miért nem vagyok meglepve?