Na emberek, “randa” dolgok történtek velem a hétvégén!

Kezdjük azzal, hogy nyomdafestéket nem tûrő kirohanásra késztetett méltán szeretett csapatom, a Neuchatel Xamax szombati teljesítménye, mikor megfeszített munkával sikerült három kolbászt begyûjteni a Basel-től. Maga a vereség talán nem is annyira meglepő, egy Basel-től ki lehet kapni, de ennyire és ilyen reménytelen játékkal azért talán mégse kellene. Mivel errefelé is az “épíccsükbeafiatalokat” buzzwork és stragédia a legújabb módi, mindezt egy halom fejetlen csirkeként szaladgáló fiatal játékossal értük el. Ennek persze az a folyománya, hogy az újságban úgy dícsérgetik az első 55 percünket, mintha meccset nyertünk volna. Na mindegy, az elfogyasztott 10 sör segített abban, hogy emelt fővel, kacskaringósan, de nyomdafestéken kívül kezeljem a történteket. Már jól vagyok :)

A randai vasùtàllomàs, annyira azért nem randa

Na mármost, másnap meg azzal kezd a zasszony, hogy valami randa helyre akar menni, mittomén miért. Èn annyira azért nem akartam menni, van felénk randa dolog közel is, ez a Randa – mert kiderült ez egy falu – meg van vagy 3 órányi autóútra kies lakunktól kábé délre. Légvonalban olyan messze nem lenne, de mivel az Alpokban, Zermatthoz nagyon közel van, össze-vissza csalingáztunk a hegyek között, mire odaértünk. Az út apropója egy híd volt, ami Randa felett van két alkalmas hely között kifeszítve, azaz ez a világ leghosszabb függőhídja; ha valakit érdekel, keressen rá a Charles Kuonen Suspension Bridge névre az interális neten.

Nos, Randa egy nagyon kicsi, a szó szoros értelmében festői szépségû kis hely, az a tipikus közhely szerûen rendbentartott falu, ahol a határban még a 45 fokos lejtőt is locsolják és fûnyírják. Az emberek meg olyan aranyos kis izékben élnek, hogy ihaj, azaz nem tûntek a képeken látható kuckók lakatlannak, bár élek a gyanúperrel, hogy inkább mindenféle üzletemberek nyárilakjaival van errefelé inkább dolgunk, mint normal lakóházakkal.

Ilyen randa hàzakban azért el tudnék létezni

Az állomásnál àlltam le a géppel az interneten található információknak megfelően és bár ezt ekkor még nem tudtam, nagyon baráti áron, 6 frankért sikerült egy fél napot parkolásznom a világnak ebben az eldugott, de “haj de jó lenne itt gazdasági menekültként meghúzni magam” helyén. "Előttem van egy hegy, hátam mögött másik, balra a hegy magaslik, jobbra pedig látszik" ahogy a bölcs Magyar az Alpokban mondaná, tehát azonnal felmerült bennem, hogy a tervezett túránk nem lesz játék és mese, amire azért valahol már számítottam. Ha jól tévedek 950 méter emelkedőt kellett legyûrnünk cikkben meg cakkban, néhol szinte profi falmászónak érezve magunkat. Káromkodni akkor kezdtem el, mikor asszonykám telefonja szerint 65 emeletnyi magasságot tettünk meg, bár ekkor még a boldog tudatlanság állapotában jártam és nem tudtam, hogy ez egy harmada sincs annak, ami előttünk áll. Kicsit később kezdtem hozzá az ilyen alkalmakra rendszeresített önostorozásomnak, mondván “mi annak a …… meg a ….. kellett nekem idejönnöm vazze…”, mert egy szembejövő pár megvigasztalt. “Ááááá…. Ez még nincs félút…”.

Ez még lent volt és töretlen volt az optimizmus

No enyhén kezdtünk kétségbeesni, főleg mikor igazi sportemberek hegyikecske tempóban húztak el mellettünk, úgy hogy a combizmom inába szorult utolsó büszkeségem is elhagyott és kijelentettem, hogy “nem volt rendes ember, aki ezt a hegyet ideépítette”. Közben a kisfiam, aki az egyetlen profi hegymászónak bizonyult, folyamatosan tájékoztatott arról, hogy milyen időket tûntettek fel az időjelző táblákon. “Apa, innen már csak félóra”, ami távot sikerült is vagy másfél óra alatt letudnunk. Ezóta tudom, hogy az ilyen kitáblázós emberek vagy javíthatatlanul optimisták, vagy rendkívül viccesek…

Nagy nehezen aztán feltéptük magunkat a függőhídig és ahogy lenni szokott, megbocsájtottam a hegyépítőknek, mert a látvány nagyon ott volt. A mellékelt fotókon látható módon egy kőcunami, vagy kőgleccser felett ível át a híd, amin persze én megint befostam, mert repülni is nagyon szeretek, hátmég szélben himbálózni ikszszáz meter magasan egy függőhídon! Az már tiszta szanatórium az ilyen magasság iszonyos emberenek, mint egy zuzzer. Nos, áthúztam-vontam rajta magam, sokan jól kiröhögtek, de azok egy része szerencsére a családom volt, szal majd jól megbüntetetem őket.

A hìd tùlsò vége, bàtrakkal

A másik végén ejtőztünk és budiztunk egyet – természetesen itt mindenhol minden ki van építve – majd elindultunk lefelé egy alternatív útvonalon. Nos, lefelé csak kicsit volt nehezebb mint felfelé, gyakorlatilag 10 méter aztán pihenő stílusban kúsztunk le a hegyről, azt hittem bebarnázok, a combizmom meg folyamatosan jelezte, hogy hülye vagyok, de legalábbis felelőtlen. Ja, hogy miért is mertünk belevágni? Mert a svejci hegyipásztor szövetség honlapja szerint a nehézségi fok “moyen”, azaz közepes és a 10-es listán 4-es kondi kell hozzá állítólag… Akkor nyugodtam meg, mikor más vénembereket a velük túrázók szállították le a hegyről, mert elfogyott a szufla.

Azért megérte feljönni

Mikor nagy nehezen levergődtünk a faluba, ott találtuk Gerhardot, aki mintegy x órája húzott el mellettünk. Azt mondta a Eurohütte-hez meg vissza 4.5 óra a szintidő – addig mi nem is mentünk fel -, ő azért lenyomta 2.5 óra alatt. Na bazme, ezért egészséges a mormota, meg hegyikecske diéta egy kis reszelt sajttal megszórva.

Közvetlenül ezután felfedeztük a világ egyik legrentábilisabb büféjét, az összes megfáradt hegyivándor azonnal a lefelé vezető út mellett elhelyezett kis “étterembe” esett be, hogy orbitális sörök legurításával gyûjtsön erőt az autóhoz való elvánszorgásra. Ja, lehet csak én ittam sörtöt, de én azért sztereóban.

Némi lihegés, ivászat és evészet után pedig fogtuk magunkat és hazaindultunk. Lausanne felé általában necces az út Valais felől, mert főleg ilyenkor, vasárnap indulnak hazafelé az emberek, így némi késésre mindig lehet számítani. Nos, elkövettem egy hibát és elhittem a GPS-nek, hogy tud egy rövidebb utat a kiserdőn keresztül és elfogadtam egy “54 km-el rövidebb” utat. Igazándiból távolságilag talán rendben is volt, csak azt felejtette el közölni, hogy a Lötschberg alagút felé visz, ahol autóval kell vonatra szállni. Nos ott a check-innel és egyebekkel elvesztegettünk annyit, amit amúgy valószínûleg a másik irányban a dugóban, így sokat az ügyön nem nyertünk. Mondjuk ez a vonatozni autóval cucc nekünk új volt, ilyet se csináltunk még, szal bekerült a családi legendáriumba.

Ezt a túrát összefoglalva annyit mondhatok, hogy mindenkinek ajánlom a környéket, az olyan penye, edzetlen alakoknak mint én meg az a javaslatom, hogy üljenek ki egy teraszra töméntelen mennyiségû sörrel és élvezzék a napot, miközben a többiek hegyet másznak ;)