Az élet nem egy habostorta ! Mondtam volt valahol Tokyo felett útban Kagoshima felé, ahová priznic miatt szólított az élet. A messze földön híres Solaseed airline fedélzetén “élveztem” éppen a két napon belül lezavart 17-ik effektív repülési órámat, amit három útból férceltem össze.

ZRH - PKV, azaz Shanghai viszonylattal kezdtem, azt hittem soha nem lesz vége, a seggemre vérhólyagot ültem, megnéztem vagy négy filmet, próbáltam aludni, de veszett fejsze nyele féle próbálkozás volt. Nos, befutottunk helyi idő szerint reggel hatkor, ami a biológiai órám szerint éjfél volt és mehettem is nyihaóékkal értekezni. Mint kiderült több mint két órás autópályaküzdelem is feszült még köztünk és a biznisz partner között, szal láttam sok-sok kopipészt bérházat. Aztán kicsit messzebb még többet. Majd még többet és.... még sok-sokat, meg....

Nem nyaralni jöttünk, szal azért annyira nem lepett meg, hogy a cityt kivéve nem pekingi narancsos kacsalábon forgó hely a város, a szmog mennyisége viszont igen. Telóm szerint napsütés ezerrel, 22 fok, igazából pedig kinézetre egy zergebasztapusztai október tizenötnek nézett ki ; helyileg Suchouba mentünk egyébként.

Estére olyan szinten voltunk behalva, hogy a meghívó fél vacsora meghívását se fogadtuk el, gyorsan gyűrtünk valamit a hotelben, mert másnap hajnalban indultunk Tokióba. Na az a vacsora viszont odavágott rendesen… Fel voltam készülve a kínai mindent bele módszerre csirkeileg - vazze, nem ám csirkemell, meg comb... ahogy jön, összedarabolják csontostól, azt egyél - viszont azt hittem, hogy egy nemzetközi szállodalánc éttermében csak nem ásatáson talált “rántott T-rex csontváz, cafatokkal” lesz a menü. Tévedtem mint Zrínyi, aki rossz irányba rontott ki a várból. A képen a mittomén milyen kacsasültem van és nem azért szerepel egy komplett csont a tányéron, mert leszopogattam, a színe meg... a többi cafat is mindenféle csonttal “töltött” finomság, csak én utálok csontdarabokat az asztalra köpködni, mint a kínaiak, ezért inkább megettem a rizst. De finom volt! Nem.

Kacsaborzalom

No mindegy, magunknak kerestük a csontot, van sok nagyon jó étterem, mi meg lusták voltunk.

Ja, maga a vizum beszerzés is kabaré volt, 560 CHF-be került a speciális szolgáltatással együtt. Az annyi volt, hogy mikor leadtam az összes iratot, édesanyám gyöngytyúkjának vérképét, stb, onnantól intézték direktben a berni nagykövetségen. Vazze... mikor egyedül utazok, mi a máknak nekik az összes gyerekem adathalmaza, infók a feleségemről, hol jártam külföldön minek és meddig...?

Úgy döntöttem, hogy a svájci útlevelemmel utazok, nem akartam sokkolni a kínaiakat a “világútlevelemmel”, mert hogy a “hángeri” az mit gyógyít azt arrafelé általában nem tudják.

Nos csekkolok befelé Cürikkben, előtte persze extra kínai dokumentum mustra, ott áll Tsingtao és mondja nekem ízes svájci németül, hogy tetteretette, meg hogy bolhavanazingében. Én meg az egészségére kívántam és mondtam, hogy inglis-fransze-magyar vazze? Erre aszongya nekem: “tud matjar, szeret matjar, tanul Budapeszt, köszi jó út!” Hát apám majdnem eltörött az álkapcám mikor a földre zuhant. A világ nagy és kifürkészhetetlen!

Na, vissza valahova Tokió és Kagoshima közé. Mikor megvolt az említett vacsi, aludtunk pár órát és mehettünk a reptérre, hogy “Japppánt” - autentikus borsodi nindzsa kiejtés - meglátogassuk. Kaptunk persze a világ ezen felén mindennapos ilyen-olyan kitöltendő landing, taxing mittomén milyen kártyát, mindent beolvastak, lefényképeztek, ujjlenyomatot vettek, kutyával megszimatoltattak (Cézár! Nem hirihari a priznic turistát!), be is léphettünk az országba. Át kellett ugyanis mennünk egy belföldi reptérre, hogy országon belül helyt változtathassunk. Japán módra minden faszául le van zsírozva, szal eltévedni nem sikerült.

A Haneda belföldi verzióján aztán megtapasztaltuk a japppán vendégszeretetet és szolgáltatási profizmust. Mindenki, mondom MINDENKI úgy vigyorgott ránk, hogy aszittem összekevertek valami külföldi politikai delegációval és majd adhatom itt az interjúkat napestig. Az összes földi leányzó személyzet centire ugyanakkora, persze ugyanazt viseli és már attól tartottam, hogy a hugyozdába is utánam jön valamelyik tartani a.... lámpást. A wc-ben a falon gyerekmegőrző, sajnos elég sokáig nem voltunk ott, hogy használat közben lefotózhassam. “Vakarimaszem, most itt maradsz, apa megy barnázni; ki ne csatold a biztonsági övet!”

Gyerekmegőrző a budiban (nemtom miért fodul el a kép)

Először voltam és csak villámlátogatáson Japánban, szal eszemben sincs megmondani milyenek a japánok, de az első benyomásaim nagyon jók. As expected, minden tiszta, szervezett és tort ül az udvariasság. Ahogy látom szeretnek angol szavakat meglepetésszerűen elszórni a nyomtatott cuccosokban. A fedélzeti újságban például egy kép alá odateszik, hogy “profil”, de minden egyéb, a neve is az illetőnek japánul van odarajzolva. Térképre ráírják, hogy “térkép”, de hogy hol van Tokyo azt találd ki magad. Szerintem úgy van, hogy “Pálcika pálcika fordított szék hóember”. Vagy az inkább 11:48?! No mindegy, ha nem közlik, hogy térkép biztos azt hittem volna, hogy szabásminta.

Kagoshimában, azaz mittoménhol, mert a reptér nem egészen ott volt, felszedett minket Ando san és elvitt a Shirimaya hotelbe. Erről csak a helyszínen derült ki, hogy egy ezercsillagos állam leesik hely, szal Zuzzer elvtárs nágyon meg volt elégedve mindennel. A szobámból, ami a kilencedik emeleten volt nagyon szép kilátás nyílt a városra és a közeli meglehetősen aktív, Sakurajima vulkánra. Tavaly 960 kitörést produkált, amíg ott voltunk folyamatosan füstölgött magában.

Ez mondjuk elég nevetségessé tette a cégem velünk utazó procurement alkalmazottjának standard kérdését a “business continuity plan-t” illetően. Akarom mondani ne mitt, hanem, hogy amikor egy német beszállítót látogattunk arról érdeklődött, hogy van-e vulkán, áradásveszély ilyesmi Dortmund környékén. Mindezt úgy, hogy egy bazi és emglehetősen aktív vulkán nem lépte át az ingerküszöbét. Ja, hogy ő is ázsiai? Plusszba megmutatták azt is meddig jött fel a tsunami, szal BCP, na az itt valszeg kell hogy legyen.

Este a hotel tepaniyaki éttermében kajáztunk, a helyi séf mindenféle izét, valamint hogyhijjákot sütögetett nekünk. Nos szegények meg menekültek volna, de erőnek erejével ott lettek tartva vacsorára. A környék nagyon híres a kobi marha húsáról, az édesburgonya és a fekete disznó miatt, szal egy komplett állatkert lecsúszott az előételnek felszolgált bigyókkal együtt.

Másnap reggel irány a komp, mert mint kiderült a környékén se voltunk még a gyárnak, amit szerettek volna Zuzzerségem elkápráztatására megmutatni. No mondom, OK, legyen komp, de siessünk mert aznap délután már a kagoshimai reptéren van jelenésünk egy Hong Kong felé tartó járatra. Mondták, nem gond, 2-3 óra (!) és ott is vagyunk… és lőn! Vazze, három órányi meeting miatt jöttem Japánba, a többi elment hideri hokkóra, ami állítólag annyit tesz, hogy kanyarodj balra. Ando san max hangerőn hallgatta ugyanis a GPS-t, így rengeteg hasznos szót sikerült megtanulnom.

Nos, délután aztán jött Hong Kong, amire én se tudom a választ, de a helyiek se. Egy gyakorlatilag üres géppel repültünk, de amikor megkérdeztük a stewardess-t, hogy átülhetnénk-e egy több lábhelyet biztosító sorba, aszonta nem lehet, mert az többe kerül (ezen a gépen economy-n utaztunk). 3 óra rázatás után meg HK-ban kezdődött előről a « ki vagy mi vagy minek jöttél ide », mert sajnos nem csatlakozó járatunk volt, így be kellett lépni az « országba », majd kilépni újra. Ujjlenyomat, kis papír, nagy papír………..

Innen már csak 12 óra és otthon is voltunk ZRH-ben a Swiss direkt járatával, ami egy 777-300R-ben testesült meg, ami azért nem egy mindennapi kategória. Nem vagyok egy alacsony gyerök a magam 187 cm-ével, de itt a business osztályon úgy tudtam fekvőre állítani a széket, hogy alul felül még volt vagy 20 centi. Mindezt total vízszintes helyzetnél. Megnéztem x évre visszamenőleg az összes blockbuster filmet, mert ahogy rendesen, aludni azt nem tudtam.

Még egy észrevétel, amit brexit és egyéb határépítés rajongóknak szánok; szigorúan magyarul, mert angolul már egymást sem értik meg. Mi, itt Európa és a világ szerencsésebb felén nem nagyon vesszük észre, hogy még egy szimpla utazás szempontjából is milyen priviligizált helyzetben vagyunk. Kínán nem csodálkozok, kőkemény diktatúra, de még Japánban is kis papír, nagy papír, tax declaration, landing card, anyámtyúkja, kis levonós, ujjlenyomat, ujjlenyomat tanusítvány, kamerákba való bámulás, robothatárőr, testhőmérséklet mérés, sorok mindenütt csak azért, hogy business vagy magán úton odavihesd a pénzed költeni. Mikor mi átszeljük Európát úgy, hogy jó esetben hozzánk se szólnak a határokon, becsüljük ezt meg!