Focitól a svájci iskoláig
Tegnap focimeccsen ültömben – nekem mindig ott támadnak a világmegmentő gondolataim és nem a budin mint a többségnek – azon elmélkedtem, hogy mennyire meghatározza az életünket a környezet, ami körbevesz, annak minden részletével egyetemben.
(Aztán innen elkanyarodtam mindenfelé, legalábbis ebben a posztban)
Egy kicsit a focinál maradva; ott van például egy Cicek nevű focista, aki Schaffhouseban szarrá focizta a mezőnyt beleértve a jelenlegi csapatát, azaz én csapatomat, a Neuchatel Xamax egyletét. Nálunk meg egy egyeneset se bír a labdába rúgni, tipikusan ha elöl van a labda ő hátul van és vica versa.
Hogy miért focimeccsen gondolkoztam el ezen? Talán mert anno nekem is volt nagyon alacsony szinten olyan sportélményem, hogy ami egy helyen és adott környezetben ment, az máshol akkor se, ha vért izzadtam, a sport pedig néha jó analógia az életre nézve is.
A fősikolás focicsapatomban rendszeren én lőttem a legtöbb gólt szezononként és ha jól tévedek kétszer is megnyertük a kispályás bajnokságot. Otthon meg – Miskolcon - a veretes Avas Wolves színeiben gyakorlatilag kiegészítő emberi magaslatokba emelkedtem. Játszottam is néha. Védőt....
Mi volt a különbség? A tudásom nem volt se kevesebb, se több és szent meggyőződésem, hogy a fősulis csapatommal nyolcat hintettünk volna a miskolci csapatomnak, mégse nagyon fértem be, ha meg erősködtem akkor se csatárként.
A bizalom, a környezet, az elismertség és egyéb Maslow-i dolgok tanították meg velem, hogy az a magyar mondás is tényekre épül, hogy „saját hazádban nem lehetsz próféta”, szal az én korai szakaszában elvetélt futballista karrieremnek is ez a törvényszerűség tett be.
Na mármost, itt van az én okos, ügyes és okos és nagyon ügyes kisfiam, aki megtanulja a németet, fújja az összes szót, amit kínkeserves gyakorlások során tett a magáévá, elmegy iskolába, megírja a tesztet és.... ahogy mindig, négyes (nálunk a hatos a legjobb és vannak féljegyek is). Nézzük a dolgozatot és kérdezzük tőle a szavakat, amiket a tesztben nem tudott, a háromnegyede gond nélkül megy. Ott, azokban a stresszes pillanatokban viszont nem tudja visszaadni azt amit tud. Engem meg folyamatosan feszítget a legfontosabb kérdés, az számít amit a gyerek tud, vagy az, hogy fejenállás közben kistányérokat egyensúlyozva tudja a mittoménmi dativját? Megannyi kérdés.
Matek. Nézem miért csak négyes már megint, mikor reménykedtünk, hogy legalább ötösre menni fog a teszt. Vajon miért? Hát például azért, mert a kissrác vazze mikor időkorlát van, a jól felírt műveletben nem hárommal, hanem kettővel osztotta el a 60-at például.... Már az is az ő munkájának eredménye, hogy az egész egyenlet le van egyszerűsítve 60 osztva 3-ra, de ő kettővel osztja, szal a végeredmény nem lehet jó. Mi a bánatos francot csinálhat a szülő ilyen helyzetben? Egészen egyszerűen a kisfiam időnyomás alatt a szokásos hibák kétszeresét követi el. Van ilyen, csak az a gond, hogy így a jegyek egy jó része nem tükrözi a tudását.
Ha az eredeti szakmámban maradtam volna, akkor most esztergályos lennék. Egy biztos, jó munkához idő kell, meg nyugalom. Nem tudom elképzelni, hogy jobb esztergályos lennék attól, ha valaki egy baszott nagy stopperórával mérné, hogy tudok-e menetet vágni, vagy sem. A sebesség is fontos az iparban, de az majd jön a rutinnal. Mi meg a gyerekeinket egrezcíroztatjuk mindeféle életszerűtlen helyzetben és rájuk sütünk egy számmal leírt minősítést, ami elég sokszor köszönő viszonyban sincs a valósággal. Meg tudja oldani a cuccost? Igen. Ennek kellene lennie a lényegnek, nem annak, hogy 45, vagy 55 perc alatt éri el az eredményt.
Írtam már a svájci – inkább úgy fogalmaznék, neuchateli – oktatási rendszerről, de azt nem gondoltam volna, hogy az alapból poroszos rendszert a kilencedik osztályban egy gyerekdarálóval elegyítik. Voltunk meetingen a suliban, meg személyes megbeszélésünk is volt az „osztályfőnökkel”, de ha őszinte akarok lenni, egyetlen fundamentális kérdésem van csak, arra meg választ nem kapok, mert válasz nem nagyon létezik.
Ezek a 12-13 éves gyerekek, mikor lehetnek gyerekek?
Eleve lenyomnak egy halom órát a suliban és hazavergődnek olyan délután ötre. Ekkor megnézzük a számítógépes platformon, hogy mi a házi, no meg a gyerek agendájában és egyéb helyeken. Általában találunk egy birodalmi mázsányi írásbeli házit, vagy 50 német szót magolni másnapra, vagy 200-at a következő hétre, 20 igét az összes létező francia igemódban, 5 oldal matek feladatot, stb. valamint biztos van valamiből teszt a következő napon. Haladni meg az összes többi tölteléktantárgyból is kellene, de mikor?
Minden egyes napon lapátoltatjuk szerencsétlen gyereket, legyen az akár péntek délután, vagy vasárnap, vagy akámi, egyszerűen nem lehet egy napot se kihagyni. Nos, mikor úgy este 8-9 között végez, mehet fogat mosni és aludni. Akarnék én ilyet életet magamnak? Nem. Ès ez fog most menni három éven keresztül, az ún. harmadik ciklus végéig, aminek a vége az iskolakötelezettség vége is. Aztán reméljük folytatódik a karrier, bár ha ilyen lesz végig, az érdeklődés utolsó szikrája is ki fog belőle halni.
Voltunk olyan értekezleten is a suliban, ahol a bármilyen szemszögből extra támogatásra, speciális oktatási igényre, dylexiás, stb szoruló gyerekek szülei voltak ott, mi is meghívottak voltunk, mert a kiscsákó matekból és franciából az egyes szintre került és nem a kiválasztottak közé, a második szintre. Eddig ez rendben is lenne, de megdöbbentő volt, hogy majdnem ugyanannyi szülő volt jelen, mint az össznépi szülői tájékoztatón. Még az oktatási igazgató is azon rúgózott, hogy 2009 óta exponenciálisan növekszik azon gyerekek száma, akik valamiből, valami miatt támogatásra szorulnak.
Nos, én meg azon, hogy ami régen normális volt és a tanárok dolga volt kezelni, átkerült az anomáliák sorába. Tapasztalatból mondom, hogy a sok kis fiatal picsa kábé 1 év tapasztalattal hívogatott tavaly is be minket, mert a gyerek „kikérezkedett WC-re órán, stb....”. Apám, agyam eldobom néha miféle idiótákra vannak bízva a gyerekek napközben. A kisfiam például múlt héten egyik nap otthon felejtette a tolltartóját – amit észre is vettünk egyből, de nem tudtunk mit tenni - mire az egyik nagytudású három különböző beírásban osztotta meg ugyanazon az órán, hogy „nincs tolltartója” „nincs ceruzája” „nincs körzője”. Beszarok, rájöttél elmebajnok? Mondta neked, hogy otthon hagyta a cuccost.
Megmondom én mi van elcseszve, ne keresgéljenek.... elfogadta a nép (népszavazáson természetesen, ahol általában fogalmuk sincs miről szavaznak) ezt a ciklusos rendszert, ahol állandóan tesztelnek és osztályozzák a kölkeket mindenféle kategóriákba, valamint csak öntik rájuk a cuccost gondolkodás nélkül. Ez az oka és nem a kajákban lévő E400 és társai. Most is a fülemben van, ahogy a minap nyilatkozott a helyi TV-ben azon iskola igazgatója, ahová a gyerekemnek járnia kell (u.i néhány szülő már ellenszavazásra gyűjti az aláírásokat); „.... csak nem akarunk egy egalitáriánus módszert bevezetni?!” Anyád. DE! Mindenki kapja meg ugyanazt a bánásmódot, ne kelljen 12 évesen azon pedálozni, hogy egyes szint, vagy kettes szint és társai.
Anno a szüleink is mindig mondták, hogy mi olyanokat tanultunk 10 évesen mint ők 16 évesen, nos ez döbbenetes ami ebből a szempontból itt megy. Van olyan ki tudja mire jó tantárgya a gyerekemnek, hogy LCA, azaz langues anciennes, azaz „régi nyelvek”. Bazme, tudom hogy egy szintig egyéni szociális probléma, de a magyar anyanyelvű gyerekem franciául tanulja a fő nem nyelvi tárgyakat, a német fő tantárgy és angol órája is van (ez legalább nem ellenfél, mert alapból beszél ángliusul), erre jönnek ezzel a rendkívül fontos latin, ógörög, mittoménmivel. Nyugtatgattak, hogy „nem kefélni Erika”, nem újabb nyelveket raknak a nyakukba, erre in reality, az első dogában latin szavak jelentését kérdezgették a római birodalom szakrális helyeinek neoklasszicista értelmezésének retrográd megközelítésének szemszögéből kibontva. Miközben van történelem is, kérdem én, ez a tantárgy és a sok katyvasz mire lesz nekik használható?!
Ott a történelem és a földrajz, az én anno decebal kedvenc tantárgyaim. Mondtam is otthon, hogy képébe röhögünk a süvöltő szeleknek, ez menni fog, bevállalom, hogy majd én ezeket együtt tanulom a fiammal. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, nem úgy tanulják és nem azt, amit mi és ahogy mi tanultunk. Azaz, most jövök rá, hogy itt probléma nincs, tényleg együtt tanulok vele.... Hány történelme és Földje van ennek a nyomorult emberiségnek?!
Nem szégyenlem, fogom sokszor az objectiveket és keresgélem rájuk a választ az interneten és még akkor is marad egy tonna magolnivaló. Mert hogyan máshogy jellemezhetném azt, hogy a gerincesek, egyebek osztályozását is a szakszavakkal be kéne magolni, meg ott vannak a fukushimai tragédia antropológiai vulnarabilitéi is, akármi is legyen az. Stb, stb, stb...
F...ság az egész, iszonyú gyors iramban ábrándulok kifelé a svájci iskolarendszerből.