Sziasztok jóarcok, Zuzzer apátok visszatér néhányotok őszinte bánatára! Jelen esetben ez azt jelenti, hogy minden valószínűség szerint életben maradok, bár lehet, hogy ha én választhattam volna meg a fegyvernemet, akkor másképpen tesztelem le újra a svájci kórházi rendszer Neuchatel kantonra eső részét, mint ahogy ez megtörtént.

Long story short, elnyelt a rendszer egy nyúlfarknyi időre, bizonyos problémák miatt alkalmamban állt kipróbálni olyan vizsgálatokat, amiket azért olyan nagyon nem szerettem volna. Nézzük a pozitív oldalát, mint említettem, így legalább meg tudom veletek osztani a tapasztalataimat és nem csak az eddig néhanapján igénybevett csili-vili új kórház szemszögéből.

Szóval mivel hasonló panaszokkal – és a panaszkodásban magyar születésem miatt elég jó vagyok – kerestem fel párszor az utóbbi években az orvosomat, egyszercsak elege lett belőlem és azt mondta, hogy „Mösziő Zuzzer, most már járjunk és nézzünk a végére és mélyére a dolgoknak”. Nos, arra nem igazán számítottam, hogy a szó szoros értelmében a mélyemre szándékozik nézni, tehát könnyedén behálózott és utána már nem volt visszaút, az egészségügy kerekei bedaráltak.

Nos, kaptam néhány időpontot, például meg kellett jelennem először Covid tesztre, nehogy megfertőzzem az egész kórházat. Ahogy említettem az egész folyamatot egy kisebb környékbelki intézményben bonyolították le, de ki kell minden horror kedvelőt ábrándítanom, csak jó tapasztalataim vannak. Ahol ajtónak kellett lennie, ajtó volt, ahol embernek, ott meg ember.

Tehát először megvakargatták valami kis bottal az orrom mélyén megbújó oroszlánt és elemezgették egy darabig, majd másnap jött az sms, hogy negatív vagyok mint az Antarktiszon az átlaghőmérséklet. Nos, ez azért annyira nem vígasztalt meg, mert mint kiderült az a bizonyos latin szó az tényleg azt jelenti, hogy előveszik a leghosszabb izéjüket és letolják a torkomon. Mivel az orvosom férfi, reméltem azt is, hogy nem a fiúkat szereti, legalábbis az ilyen letologatás szempontjából. Az volt a gyanús, hogy az altatást már a doki és tettestársai is mint egy páciens lenyugtató megjegyzésként említették meg. „Höhöhö... ne aggódjon, akármi is lesz, maga aludni fog mint a mormota az Alpokban.” Nos akkor kezdett összeállni a kép és kezetem el komolyabban kérdezősködni, mert mit tudjuk, ami az egyiknek a pap, a másiknak a papné, azaz nem volt ez olyan nagy diadalmenet se előre, se visszafelé nézve se.

Mindenesetre megkértem a drága cimborámat, hogy esetleg szállítson már el a nagy napon a kórházba, bár nem a menéssel volt a gond, hanem a jövéssel. Mint kiderült nem nagyon javasolták, hogy édes álmom után izomból beüljek az autóba, mert „nem biztos, hogy magamnál leszek.”. No, fasza, Zuzzer, ezek nem szarral gurigáznak, jó lesz itt akkor egy kicsit rákoncentrálni a túlélési vonalra!

Tehát a cimbi odaszállított a kórházhoz hajnalok hajnalán és én meg very bátran belecsaptam a lecsóba és bementem. Ahogy kell, minden az utolsó szögig leszervezve, kis listán nézték, hogy nem-e valami műkedvelő amatőr vagyok-e és mehettem is betegfelvételre, azaz csináltak nekem kis kártyát mindenféle infóval, egyből felraktak a karomra egy kis karperecet adatokkal, nehogy a lábamat amputálják le véletlenül. Azért elárulom párszor megnéztem, hogy jól írták-e oda latinul, hogy „belenézesziusz rögtönusz”, mert jobb elszaladni, mint megijedni.

Két nővért találtam a kéróban, akik vazze, hogy-hogy nem, már vártak rám; ezeknek sincs jobb dolga egy tetszőleges hértköznap, mint engem vegzálni reggel hatkor. Kaptam kis szexi kék ruhát, bugyit, zoknit és mondták, hogy henyéljek nyugodtam, majd jönnek, ha a szerveimre szükség lesz.  Mondjuk hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon rángattam az istrángot, hogy „vigyenek má!”, mégis jól esett, hogy a megérkezésem után 20 perccel már toltak valahová.

Nem vagyom szerencsére egy tapasztalt kórházjáró ember, így olyan Dr. House jellege volt a dolognak, mikor elözönlöttek a Michelek, Bernadettek és elkezdtek kínozni. Mindenki szépen egyenként bemutatkozott, elég hihetően úgy csinált, mintha ez nekik nem egy n+1-ik nap lenne a naptárban és hevenyen érdeklődtek a kedves hogylétemet illetően. Kisebb fennakadás volt a gépezetben, mikor erre azt mondtam, hogy „akár még a Kanári szigeteken is inkább lennék mint itt”, innen kezdve mindig úgy adtak át, hogy „mösziő Zuzzer, feltűnően nyugtalan”.

Dimitri vazze erre belerakott a kézfejembe egy akkora branült, hogy majdnem elmentem sörért, utálom a tűket, erre nagyanyám kötőtűjével jött a csávó ismerkedni. Betoltak a műtőbe, ahol meglepően sokan, vagy 8 ember ugrált körbe, újabb adag bemutatkozások, höhörészés, ilyenek, de valami galád rákapcsolt az anyagra, így egyszer csak arra ébredtem, hogy köhögök mintállat és ez nem esik jól.

Ott volt az ébresztős nővér, aki gyorsan leszögezte, hogy másfél óra elmúlt az életemből és hogy mindjárt jobb lesz. „Csak nyugodtam Möszjő Zuzzer, látja ott az órát, aludt egy keveset!” Olyan nagyon azért nem voltam jól, elég régen volt, hogy a hörgésre mint pozitívum tekintettem, de kezdtem visszatérni a tudatosan élők sorába. Megszámoltam a lábaimat és kezemet, csak, hogy biztos legyek benne, hogy nem tévesztettek össze valakivel. Nos egy darabig szórakoztattuk egymást az ébresztős nővérkékkel, mert csak azért se voltam hajlandó a megfulladás művészi útjáról letérni és nem tartották normálisnak, hogy hörgök mint szakállas Szaddám a kötélen.

Azért valamennyire összekapartam magam és mehettem vissza a szobába, ahol feltűnően pisilés komplexusos emberek közé kerültem, azaz mindenki, a nővérek, az orvos, a másik fazon, akinek éppen az orrát szedték szét és rakták össze újra feszt budira küldött. A zasszony ápolónő, így kissé képzettebb vagyok az átlagnál, mégse esett le, hogy ez a protokol része, addig semmiképpen se engednek szabadon (ambuláns volt a beavatkozás), amíg hugyot nem virítok, meg nem eszem valamit dokumentálható formában. Amúgy megint csak azt tudom mondani, hogy hyper udvariasak, kedvesek voltak, ha azt mondtam volna, hogy hozzanak egy kis anyagot, azt is kaptam volna, de nem használtam ki a kedvességüket.

Szal épülgettem felfelé, mentem a budira vagy hatszor mire lett valami, valamint jött az ebédem. Beszúrtam ide egy képet, hidegtálat kaptam grisoni szárított hússal, salátával, egyebek, szal jól tartottak. Egyet viszont kísérleti alapon sikerült csak kipróbálnom és mondhatom, nem ajánlom senkinek. Ettetek már lego kockát parasztosan? Nos, az úgy zajlik, hogy tetszés szerinti Zuzzer gyanútlanul betárol egy fél lovat a szájába, forgatja, ízlelgeti, majd... lenyeli. Nos, egy tized másodperc, valamint a záróizmaim csodálatos ereje tartott csak vissza attól, hogy ott helyben bebarnázzak.

Apám, ha végigszántanak az emésztő, légző és egyéb rendszereiteken, egy biztos, kérjetek vazze egy joghurtot és annyi. Bazme, félkábán én még erőltettem is, tehát megettem ebédre a „Star Wars megy az űrbe” összes legóelemét, legalábbis minden falatnál a kínok kínját éztem át, szószerint mintha sorjás csavarokat, vagy legót kellett volna falatoznom. Hogy miért parasztosan? Há mer káromkodtam evés közben mint a kocsis. Ez mondjuk nagyon szexi, ha senki se érti az emberfia körül, hogy éppen minden létező humanoid anyját szidom, miközben mindenki maximális figyelemmel szemléli a szenvedésemet.

No mindegy, ártsetem ezen is, szal egy idő múlva mondtam a kedves nővéreknek, hogy maximális merci beaucoup, de innen én lépek. Gatya le, civil cucc fel, aztén léptem napnyugat felé. Cimbi mint a metronóm jött és elszállított. Közben persze felfedeztem a kezdetleges svájci humor bugyrait, eccer csak szembe jött velem a kórház előtt elhelyezett tábla, ami a helyi busz megállóit részletezte.

Az első megálló a krematórium - mit nyeglészkedsz Zuzzer, legalább nem kell odàig se sétálni -, viszont a hatodik a bikiki próbahely. Ha nem halsz meg, kitárul előtted a világ és mehetsz bikini próbára. Ezt mondjuk én kihagytam, lehet egy újabb Mihalik Enikő, akarom mondani Zuzzer Jenő veszett el a világ számára.

Itt ugrok pár hetet amiket nagyon szarul viseltem, mert se híre, se hanva, hogy mitől döglik a Zuzzer, de végül kigurigázták, hogy semmi bajom. Ennek persze én is örültem mint akárki más örülne, egy aprócska kis megjegyzéssel: akkor mi a bánat bajom van legalább 2 hónap időtartamra minden egyes évben?! No, jelenleg szarok bele, aszt lesz ami lesz.

Röviden a témába vágóan: legyen Magyarországon beteg, akinek két anyja van, én maradok a svájci rendszernél!

Világbéke!

Tezzsvéretek, Jenő, aki Zuzzer.