Olvasom azt a sok hagymázas baromságot, hogy minden jobb volt régen, például a katonaság milyen egy fasza szervezet volt, mert életrevalóvá nevelte a tunya ifjúságot. Egyik “kedves” tanárom kedvenc mondásával élve, “ez akkora marhaság kolléga, mintha aszinné, hogy a vasaló alja azért melegszik, mert maga odadörzsöli a ruhához”. No azért álljunk már meg egy szóra kérem talpig tiszteletben! Ezer éves koromban – addig szándékozok élni – a halálos ágyamon is azt a 11 hónapot fogom az életen számonkérni, amit mint elsőosztályú vegyvédelmi tartalékos alhadnagy eltöltöttem a világszínvonalú magyar hadserege kötelékében. Pedig wakantanka látja lelkem, én megpróbálkoztam már párszor számbavenni mindazt a csodálatos dolgot, amit ott tanultam, tapasztaltam, vagy mittomén, de egy ujjamra se volt szükségem, hogy a pozitívumokat összeszámoljam. Eszembe jutott viszont, hogy milyen faszául tudok derékszögben gyalogolni, nyakrepesztően hajingálni a fejemet, egy deci pálinkát húzóra levenni, hanyatt feküdni egész napokon keresztül, valamint menekülni minden messziről munkának kinéző dolog elől. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy bizonyítottan lőttem is kéccer vaktölténnyel, akkor bizton állíthatom, hogy hozzám képest Jányi Gusztáv egy kezdő volt, mondjuk sajnos láthatjuk is mire mentünk vele a Don kanyarban. Amikor én atomtámadások slagos kivédésére készültem már sokkal fejlettebb volt a magyar hadsereg; már szerintem az üllői út első kanyarjáig se jutottunk volna a laktanyából a világszínvonalú “technika” nyergében, nem hogy a Don kanyarig. Az egyik főtörzs szigorú titoktartás és 4 deci pálinka mellett elárulta, hogy “apuskáim…. ha most kitörne a háború a pirézekkel, Budapestet nem tudnánk elhagyni a tankjainkkal, nemhogy megvédeni a zországot”.

Na, de ne legyünk ilyen szigorúak, ahogy írok, máris tolulnak fel a fantasztikus emlékek, amiket szívesen feláldoztam volna, ha cserébe nem kell 11 hónapig idiótát jáccani valami perverz alternatív valóságban.

Ott van mingyár valami faszi, aki a Népligetben a Fradi pálya melletti “garnizonunkban” volt valami főkutya. Azt amit mondtak egy darabig nem hittem el, addig én “törzsfőnököt” még csak kedvenc Karl May könyveimben láttam 10 éves koromban, bár abban inkább Old Shatterhandnak szurkoltam. No eccer megyek alakzatban valahová többedmagammal, mikor rámtört a szokásos heveny közlési inger és hátraszóltam néhány egy-két között, hogy “basszátok meg, de meginnék egy sört!”. Visszaveszem a fejem, hát nem ott áll előttem ez a sziú törzsfőnök! Elkezdett velem ordítani mint az állat, hogy a “<síp> álljon az ángya térgyibe maga szájba<síp>, <síp>, <síp>, hogy mer így pofázni az én laktanyámban?! Ilyen ki<síp>, el<sîp>….. még nem láttam, kit hallott itt így beszélni?!” Tartott nekem egy olyan előadást, hogy vagy 15 percig szidta anyámat és egyebeket anélkül, hogy szóismétlésbe bonyolódott volna. Lehetőségeimet a válaszadásra gyorsan kiértékelve arra jutottam, hogy jobb ha lapítok, mert a seregből nem fognak kirúgni, pedig arra igény az lenne. Mindenesetre bekövetkezett a szürreális, a börtönön belül bebörtönöztek, azaz fogdára ítéltek. Irígyelt is mindenki, mert ócsai pocsolyatúra helyett max a motoros fókát kellett a folyosón tologatnom egy darabig, már amikor valami hasonló indiánfőnök a környéken járt, mert normál esetben egymást a többi őrizetessel – tök mindegy őr, vagy fogoly volt az ember beosztása – nem szívattuk.

Másszor meg kivezényeltek minket Hajdúhadházra mittoménmit, valami bázist építeni sátorból, meg sárból, ehhez hasonló hasznos tevékenységet folytatni. Akkor már rigó voltam, hallgató őrmester, azaz én lettem volna a főnök a szakaszban, ha bárkit – engem keményen beleértve – ez érdekelt volna. Na ekkor azt vettük észre, hogy nyikto nyet gyíkhús, egészen egyszerűen a magyar hadsereg debreceni kirendeltsége ott felejtett 20 katonát a pusztában és annak kellett örülni, hogy legalább volt velünk egy Folyadékos Mentesítő Gépkocsi, azaz efemgé, mert azt a szar lerobbant tartálykocsit nem volt ám szabad letegezni. Ekkor a harci helyzet hosszas elemzése után, nyár lévén, no rádió, no telefon, de parancs, hogyaszongya ezt meg azt telepíteni kell, úgy döntöttem, hogy ott maradunk és hősiesen kitartunk a vészes túlerőben lévő löszhomokkal szemben. Télleg nem tudtunk szólni senkinek, ha csak úgy elkolbászolunk, akkor meg jól lecsesztek volna. Így aztán bölcsen elküldtem az efemgét sörért, amiért a legénység testületileg elő akart léptetni tartalékos hallgató tábornokká. Ilyen népszerű azóta se voltam soha életemben. Vazze…. három napig nem tűnt fel a laktanyának, hogy hiányzunk… Akkor is csak azért lettünk meg, mert bemasíroztunk tán Hadházra, vagy mittomén és sikerült a kocsmárost meggyőzni, hogy elment az eszünk, vissza akarunk térni a civilizációba és telefonált. Végül csak a laktanyába sikerült, a civilizáció “érdeklődés hiányában” elmaradt.

Volt még pár ilyen nagyon hasznos illúzionista mutatvány amit megtapasztaltam, de én még életemben olyan 11 hónapot el nem töltöttem, ami semmit se tett hozzá az életemhez, viszont elfecséreltette velem törékeny ifjúságom egy nagyon fontos évét. Nekem senki ne jöjjön azzal, hogy ez hasznos volt bárkinek is, hogy én ott aszaltam a semmit félúton Bivalybasznád és a székletes főváros között…