Megint eltűntem mint szürke szamár a ködben, bár ennek most semmi komoly oka nem volt, egyszerűen összeszaladt sok minden mind a meló, mind a magánélet frontján.

Hirtelen hivatalos látogatásra érkeztem a baráti Egybesült Állatok országába, ami ilyen Covid időkben némileg több extra szarakodással jár mint normálisan. Miután az ESTA rendszerben regeltem és bejelentettem, hogy meg kell látogatnom Winnetout, jöttek a hírek, hogy milyen teszt kell, hová mit dugnak és a többi. Nos, a legszebb az egészben az volt, hogy igazából szerintem maguk az ámérikaiak se tudják mi a bánatot akarnak, hát még a többi csatolmány. Én csináltattam PCR tesztet, aztán két nappal az út előtt nézem a CNN-t, Biden meg valami 24 óráról beszélt, írtam is a kollégáknak, hogy itt valami nem kóser. Kiderült reggelre, hogy a 72 órás PCR tesztes dolgot már nem fogadják el, így lóhalálában hívtuk a Swiss-t, hogy akkor most így hogy. Nos, aszonták van nekik ilyen antigén teszt lehetőségük a reptéren, jöjjünk nyugodtan. Meg is tettük és tényleg, a csekkolás közelében volt nekik teszt faszilitijük, ami jó, csak megint a szokásos, ezer kérdéses mittoménmi kitöltése, ilyesmi jött.

Aztán egy hölgyemény feldugott valamit az agyamig és fél óra múlva jött az sms, hogy utazhatok. A bizonytalan helyzetre jó példa, hogy csetelni próbáltam a Swiss alkalmazottjaival, a legpozitívabb feedback az volt, hogy most írtam alá a kérdőíven, hogy minden következményt vállalok, ők semmi se tehetnek, semmiről se tudnak. No, biztató, főleg annak a kollégának, aki nem is boardingolhatott volna, ha szó szerint vesszük az Államok szájtjain megjelent infókat. Mivel már kettőször volt szerencséje Covid elvtárshoz, svájci szabályok alapján csak egyszer volt oltva, az amcsik viszont az egyoltásosok visszafordítási jogát fenntartották. Kolléga persze szervált a háziorvosától mindenféle hivatalosnak kinéző pecsétes papírt, de azért volt némi esélye, hogy a semmire utazik.

No, a Swiss mint légitársaság nem a kupac alján helyezkedik el, szal boardingtól sínen voltunk mint József Attila. Szerencsére az ilyen hosszú utakra a cég szabályzata szerint business osztályon repülhetünk, így volt minden ami szem szájnak sienger varrógépe. Fogadó pezsgő, kaja 3 Michelin csillagos séf hűtőszekrényéből, filmek (megnéztem minden említésreméltó jelenkori movie-t), totál vízszintes alvást lehetővé tevő hely, szal átreppentünk üstöllést Bostonba, olyan 8 óra alatt. Posztjaimból már tudjátok néhányan, hogy utálom a repülést, de így elviselhető volt, akkor is, ha pont a middle of nowhere – két földrész között félúton – jött a menetrendszerű turbulancia, hogy a csukló- és kézizmaim el ne renyhüljenek. Nekem mindegy miről van szó, ha tízezer méter van alattam a cucc meg mozog, akkor én ott úgy szorítok mindent, ahogy az izmaimból kifér. Aztán ennek is vége volt és az éjszakai Boston felett való repkedés szép látványt nyújtott. Nem csináltam képet, gondoltam majd a héten lesz idő rilyen dokumentációs jelegű feladatokra is. Hát ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, persze mentségemre szolgáljon, hogy se Rhode Island, se Pennsylvania államokat nem ismerem egy kicsit se. Röviden, autóztunk órákat, mentünk egyik üzemből a másikba, de úgy éreztem magam, mint valahol szűkebb hazámban, a „la Pusta” vidékein lettem volna. Semmi, apám visszajöttem 8 darab elkattintott képpel, amiből 4-et a Boston-i reptéren csináltam....

Nem panasz, ez így volt lezsírozva, végülis látástól Mikulásig dolgozni érkeztünk. Ezt szoktam sok embernek egyébként magyarázni, aki azzal jött régen, hogy „hűűűű... te voltál Wakandában?!”, hogy igen vazze, de amit láttam az a reptér-hotel-partner üzeme szentháromságán belül helyezkedik el. Azért azt lefotóztam nektek – bocs a szar minőségért -, hogy milyen bohócjelmezes sofőr, meg mekkora tank várt, hogy elszállítson Providence-ba, ahol az első szállásunk volt.

Előtte azért még lejátszottunk pár szettet a bevándorlási muksókkal – külön szólt az üzletfél, hogy manapság még a szokásosnál is, mondjuk így, érdesebbek -, kolléganőm például „nem hasonlított az útlevélképére”, míg tőlem csak arra kért minden részletre szóló tájékoztatást az officer, hogy hova megyek, minek, ki vagyok, van-e pénzem, tervezek-e mass destruction-el járó terror támadást a USA területén, rendelkezem-e tízezer dollár készpénzzel és mi a szakmám. Aztán futni hagyott szerencsére.

Providence amerikai méretekben kis város, mint ahogy Rhode Island állam is egy bolhafing a térképen, de azért egy jó órát kellett Bostontól odáig autózni. A vendéglátók persze meghívtak minket egy nagyon jó étterembe és alkalmunk volt megkóstolni a helyi specialitásokat ; az állam és város a sea foodjáról, azon belül is az osztriga és homárfelhozataláról híres. Nem vagyok nagy herkentyű rajongó, néhány osztrigát azért letoltam, ha már szívesen adták, no meg mivel lehetett kérni a sztékhez is tengeri cuccot, kértem hozzá némi homárt köretnek. Verideriz volt, úgy jóllaktam, hogy azt hittem az életbe én már enni nem fogok.

Másnap meló, harmadnap meg egy cirka 6 órás autózásunk volt Pennsylvania  egyik kies városába, Readingbe, meg Leesportba. Nos ezek állítólag tipikus ameriaki kisvárosok, semmi, de semmi nem volt ott, amiért egy odatévedt Zuzzer elővette volna a telefont, hogy lőjön egy képet. Utólag annyi derült ki, hogy három útvonalat is választhatott volna a sofőrünk és a partnercég emberei kicsit ki is voltak bukva, hogy nem vitt minket Manhattan felé, mikor New York mellett kalandoztunk. Mondom, bokor, fa, beton, lepukkant üzem, ennyit kaptunk mint látvány.

Az egyik nap azt mondta az egyik VP, hogy elvisznek valami nagyon különleges helyre kajálni, a helyi „farmers’ market-re”. Tényleg nem akarok senkit se megbántani, meg svájci, amerikai se vagyok igazából, de a ...szom tele, hogy mindenki azt hiszi, hogy a katasztrófa turistáskodás a hobbim. A svájciaknak igen, azok olyan dolgokon hej, meg hó, amit én látni se akarok, de én NEM. Nos, a farmers market az a miskolci Zsarnai piac, vagy a pesti Ecseri piac nyomába se léphet. Kifejezetten zavaró és kellemetlen élmény volt a „minden kacat egy dollár” szeméthegyben indiai szegények mintájára kutakodó helybelieket látni. Az ebéd hamburger volt egy az Üvegtigrisre hajazó talponállóban... Nekem meg dícsérgetnem kellett volna, hogy mekkora élmény, mondjuk nekik a V8-as Ford második emeletéről ez volt maga a kuriózum, nekem meg a nyomor nem kellemes látványa.

Megint meló napokig, majd a búcsúbuli, amit szerintem nagyon amerikaisra vettek a helyiek, elvittek minket fejszéthányni. Azaz ilyen baszd bele a baltát a falba móka volt, persze nekem nullaszor sikerült, de a vendéglátók nagyon élvezték, főleg az éppen terhes, kb. 25 éves QA manager csaj, aki szerintem háttal, a budiból is belevágta volna a tomahawk-ot a fafalba. Blöfföltem egyet, hogy „hejj, mi magyarok nagy lovas nemzet vagyunk, hozzák nekem a telivért oszt mutatok valamit”. Oltári szerencsémre a ló nem ért rá, mert lovat képeslapokon szoktam nézegetni, mert elől harap, hátul meg rúg. Így aztán csak elméletben magyaráztam el, hogyan szoktam a nyereg alatt puhítani a T-bone sztéket, bár szerintem nem hitték el.

Másnap Philadelphia felé vettük az irányt, hogy mégegy hat órás etap helyett inkább átrepüljünk Bostonba, ahonnan aztán hazafelé vehetjük az irányt. Gondoltam, na majd most! Ahogy az egyszeri Zuzzer elképzeli...., beton, bokor, fa, reptér...Tudom, hogy az Államokban gyönyörű vidékek vannak, sikerült nulla százalékot lefednem ezzel a túrával.

És innen kezdődött az az eseménysorozat, aminek hatására átértelmeztem a franciák parasztságáról alkotott elméletemet. Ezek vazze a fasorba sincsenek az amerikai földi kiszolgáló személyzethez és határőrizeti szervekhez képest. Sokat tanultam, például, hogy ne kérdezz, mert akkor válaszolnak, „... mit tudom én, maga baja...”. Mikor szedem kifelé a laptopot, akkor meg – nem túlzok – rámordít, hogy „micsinál?! Ki ne vegye!”, mivel nem a fütykössel matattam, nem értettem. Mondja, hogy „nem utazott még az életébe se? Sehol nem kell kivenni a laptopot a táskából.” Na, ekkor elgurult a gyógyszerem és – mégegyszer tisztázzuk, ez csak egy példa a szemét hozzáállásra – és mondtam, hogy lehet többet utazom mint maga és a reptérek 80%-án ki kell venni a cuccot, Geneve-ben például egy olyan gép van, ahol nem kell, de máshol egy se. Ez kurvára nem teccett Dzsenifernek és cseppet se titkolva osztotta a hülye külföldieket. Én meg elmorzsoltam közepes hangerővel néhány „a legendás amerikai vendégszeretetet” méltató megjegyzést és sajnos qrvára felbasztam maga. Akárhol, akárkihez szóltunk, vagy szólt hozzánk, MIND paraszt volt.

Bostonban persze azért a reptéren shoppingoltunk egyet, most a család minden tagja mondhatja magáról, hogy a Harvardon végzett T-shirt pulóver szakon, magamnak meg pár football kártyát nyúltam a gyűjteményt kiegészítendő.

Szóval, a magam erősen limited és rövidtávú tapasztalatai alapján az amerikai emberek jófejek, egészen addig, amíg hivatalt, pöcsételőt, vonalkód leolvasót nem ad a jáóisten a kezükbe.