A napokban többféle irányból is beleszaladtam a kedvenc témámba, amikor emberkék blogposztokat írnak limitált tudással az országról, ahová elvetődtek családi, vagy munkaügyben. Emellett meg egy Svájcban lakóknak angol nyelven készülő szájton is kiadtak néhány „azóta is vakarom a fejem” cikket, gondolom azt is próbasvejciek, azaz vagy expatok, vagy egyéb élőlények készítik.

Nos, ezen indíttatások (azoknak akik imádják a stílusomat, triggert akartam írni) miatt úgy gondoltam megpróbálok valamiféle pink máz és magyarosch fikázás nélküli kis szösszenetet összeállítani arról, hogy látja a kisebb-nagyobb dolgokat egy olyan csodálatos, sőt már-már utolérhetetlenül lóképű ember mint én.

A nagylélegzetű tanulmány írójának alapspecifikációi dióhéjban:

Inkább magasabb mint alacsony ember vagyok, rengeteg megőszült hajszállal. Két fő gyermekkel és a hozzájuk tartozó feleséggel rendelkezem. A gyermekek itt születtek, tehát tősgyököres vegyes identitásúak, szeretik a kolbászt és a szalonnát, de a répa, retek.... az ő előadásukban úgy hangzik, hogy „hrépa, hretek, mogyohó, kohán, hreggel, hritkán hrikkant a higó!”. A munkám menedzseri meló a mérnöki tudományok (ezt használni fogom, b..tt fennkölten hangzik) mezején, projektekkel foglalkozunk, ha kell, ha nem.

Magyarul, egy ilyen család életének fényében, a mi szűrőnkön keresztül tudom a valóságot vizsgálni, ami bizonyos szempontból távol van az átlagtól, mégis inkább tartom magunkat releváns vélemény nyilvánítónak, mint kispistajánost, aki tegnap szált le a menetrendszerinti Bp – Algemeinezeitungswil kisbuszról, de már látott svájcit képen.

Akkor haladjunk az aprajától a nagyja felé.

Oktatás mint olyan, tapasztalati szinten megközelítve.... Írtam erről szép dörgedelmes posztot, tehát röviden, nekem a hátitatyóm tele a túlbonyolított, elitista egyenképzővel, aminek nekem ez a rendszer, ami itt van, tűnik. Nem akarom tényleg sokat elemezgetni, de olyan mint egy futószalag, ami beránt és nem enged. Pluszba mintegy nagyüzemi marhatenyészetben, billogozzák a kölyköket, „te fiam hülye vagy” meg 12 éves, de mi már most megmondjuk mi lesz belőled. Természetesen vannak előnyei, ott vannak a Pisa eredmények, de nekem abszolúte nem jön be, ahogy kisfelnőtteket akarnak nevelni a gyerekekből. A magyar rendszerhez képest sokkal jobb – ezer éves tapasztalatből beszélek, mai infóm nem nagyon van -,de távol áll a state of the art gondolkodástól. Vazze... 21-ik század és a fiam azzal jött haza, hogy 150-szer le kell írnia, hogy mittomén „legközelebb kisebb erővel verem pofán a haveromat”, vagy egyéb jelentős dolog.

Írott és íratlan szabályok

Beismerem, hogy azért írom így, mert fogalmam sincs minek van törvényi alapja és mi alapul a szájhagyományon. Ott van például, hogy ha az átkelésre ráutaló magatartást mutat az ember, akkor automatikusan megállnak a zebránál és átengednek. Na ez törvényileg is szabályozott, amikor ezt megtudtam, lekopott a közlekedési udvariasságot illető egyik tévhitem máza a szomszédról.

Vezetni engednek mindenkit, aki ránézésre életben van, mozog a szája, rebeg a szemhéja, ilyenek. Tele vagyok én is sztorival saját szemeim előtt lezárt sorompón áthajtó 80 éves néniről, etc. erre mi történik pár hete? 70 évről felemelték 75-re azt a korhatárt, amikortól kezdve el kell járni orvoshoz, hogy legalább a szemünket megnézze. Agyam eldobom, mindezt egy olyan országban, ahol „heti” rendszerességgel megy le mami a metró aluljáróba a mercivel, mert a GPS kanyart mutat, éasatöbbi. Nem vagyok már annyira harmatos mint vagy 30 éve voltam, mégis, itt Tücsökföldén eddig nulla egész nullaszor kellett látásomról, vagy életben létemről tanúbizonyságot tennem, amióta itteni jogsim van. Èlethosszra szól az engedély, csak már magamat se ismerem meg a kártyán szereplő fotón, mert az idő vasfoga elrepült felettem.

Mindenkit le kell csókolni egy társaságban, ha tetszik, ha nem. Pont most volt az év eleji párdi, ahol a szomszédság jön össze újévre koccintani. Mivel évek óta rendkívül kínos feladat olyan nőket csókolgatni, akiket amúgy évente egyszer látok, arra szavaztunk az asszonnyal (bár őt a fickók csókolgatták volna, de nem örült neki), hogy bemegyünk, jó hangosan köszönünk és integetünk mindenkinek, hogy „bonjour, bon année!” és mosolygunk mellé ezerrel. Hát, félsiker, volt egy család, aki úgy nézett mintha szarba harapott volna, a csókjainkra bazíroztak. No, engem nem érdekel, a helyi szokások ezen része iránt nem vagyok kellőképpen fogadóképes.

Új jövevényeknek elég érdekes lehet a dolog, mikor először sétálnak a tóparton és a szembejövő emberek rendületlenül köszöngetnek. Szerintem ez jó dolog, alapvető udvariasság, hogy nem megyünk el egymás mellett szó nélkül. Ja, nem arról beszélek, hogy az ismerősök üdvözlik egymást, hanem az ismeretlenek is minduntalan ráköszönnek az emberre; a disclamier része meg, hogy gondolom a nagyvárosokban kiveszőben ez a dolog.

Ha már az udvariasság; bármennyire is érezheti valaki néha azt, hogy felületes a dolog, inkább olyan legyen mint semmilyen. A boltban alapból normálisak az eladók, mondjuk ez azzal is összefügghet, hogy bár nincsenek túlfizetve, azért nem is alamizsnárért dolgoztatják őket halálra.

Magyaroknak, de sok egyéb országbelinek is furcsa, hogy itt a boltokra kitett „non-stop nyitva” azt jelenti , hogy jó esetben nem zárnak be délben. Olyan, hogy 24 órás nyitvatartás nem nagyon létezik, én még nem találkoztam vele. Megmondom a zőszintét, ez néha engem még most is idegesít, mert nyáron lehet világos akár este 9:30-ig, az olyan kertész-bonsai ember mint én vagyok, egy elhúzódó munkanap végén már nem talál nyitott boltot, hogy azt a hogyhijjákot, ami feltétlenül kéne megtudja venni.

Mosógép a pincében

Ez volt az a dolog, amitől kb nulla percig szenvedtünk, azzal kezdtük minden apartmentben, hogy beszereltettük a saját mosógépünket a fürdőszobába. Vannak természetesen előnyei a központi mosógépnek, ahol váltakozó szabályrendszerek szerint lehet lefoglalni a mosási lehetőséget, csak én nem jöttem még rá mik azok. Nálunk például amikor a két gyerek még igencsak alacsony temetű volt, elképzelhetetlen volt, hogy hetente egyszer mossunk, vagy hogy csak akkor mossunk, amikor más éppen nem akar.

A bürokrácia

Ez például vicces tud lenni néha, viszont mikor az összes hozzávalót beteszed a fazékba rájössz, hogy inkább szenvedsz egy kicsit, mikor sokféle cuccost kell intézni, viszont a többi esetben meg élvezed milyen egyszerűen, a neten vagy személyesen tudod intézni a dolgaidat. Ha már papíralapú valami, akkor meg mindenre, de mindenre van template, jól néz ki, áttekinthető és nem sajtpapír, hanem olyan ami hosszabb ideig is eláll. Eddig csak udvarias ügyintèzőkkel találkoztam, aki a kicsit beszél fránszia külföldivel is ugyanúgy bánt mint a helyi gomolyasajt tenyésztővel.

Egészségügy

Ezt szokták a magyarok jó eséllyel ekézni, mert drága, olyan is volt/van, akinek egyéb jellegű negatív tapasztalatai is vannak. Szerintem nekünk meg eddig bejött, itt születtek az aranyárban mért gyerekeim, aminek 100%-át állta a biztosító, elvakbéltelenedett másodszülött gyermekem és még sorolhatnám. Profizmus, kedvesség, hozzáértés, magas színvonalú ellátás és kórházak, „minden nagyon jo, mindennel meg vágyok elegedve”.

Sokba kerül? Persze, hogy sokba, mert a jó színvonalú szolgáltatást meg kell fizetni, viszont cserébe az önrész levonása után perkálják vissza, kinek-kinek érdemei, azaz saját maga által választott biztosítása alapján. Itt szoktak még az emberek hülyeségeket csinálni 20 frank megspórolása érdekében; a nagy biztosítók talán drágábbak, de van mögöttük apparátus és egyebek, szal nem szarakodnak az emberrel. Èn például 18 év alatt egyszer sem kérdeztem meg a biztosítómat, hogy mehetek-e Monsieur XYZ-hez szemfenék vizsgálatra, hanem mentem, a biztosító meg fizetett, punktó. Kisebb zsebcégekkel, szarul megválasztott biztosítással persze lehet saját bejáratú agyrémet előidézni, de az szerintem hosszú távon sem kifizetődő tévedés.

A svájciak barátságossága

Rövid távon nem fogtok egy tálból cseresznyézni, de kit érdekel? Mikor megérkezel el vagy azzal foglalva, hogy valahogy kitaláld merre van az arra, nem hiszem, hogy bárki is a sarokban sírdogálna, mert a szomszéd Heribert nem hívja át teára. Utána meg olyan mint bárhol. Lesz, aki barátkozni fog az emberrel és olyan is lesz, aki messziről mosolyog és köszön, de haver sose lesz, mert nem olyan sajtból faragták. A mi tapasztalatunkkal inkább azt mondanám, hogy semmi értelme általánosítani, olyanok mint mi, mindenki máshogy áll hozzá az „újakhoz”. Ja, itt árulom el, hogy mi magyarok szeretjük magunkat nagyon vendégszeretőnek látni, holott ezt a „tényt” sok Mo-n élő külföldi erősen megkérdőjelezte már.

A magyarok összetartása Siccerlandban

Na ez még egy csodálatos téma. Sokszor csak kapkodom a fejem, milyen elvárásai, ferde elképzelései vannak erről a dologról egyes embereknek. Egyszer egy haverom mondta erről; ahhoz akivel otthon se jártál – sőt, járnál - össze és nem barátkoznál, mitől kéne másképp hozzá állnod csak azért, mert ugyanaz az anyanyelvetek és egy fatális véletlen miatt ugyanabba az országba vetett a sorsotok? A barátsághoz és kapcsolattartáshoz kicsivel több kell ennél, nem árt legalább néhány dolog miatt egy húron pattanni. Nekünk volt olyan tapasztalatunk, hogy megtettük az első lépést, mert mintegy társadalmilag éreztük a nyomást, a valaki eljött aztán meg vért izzadtunk, hogy ne csak mosolyogjunk egymásra az asztal két oldaláról. „há szerettek-e itt lakni? Igen.... ööööö, mit dolgozol? Postás vagyok.... ööööö, szereted a focit? Nem....” Egy visszakérdés legalább, annyi se. No köszönöm szépen, erre szükségem nincs. Aztán meg én nem vagyok összatartó, meg ilyenek, mert panaszkodni azt lehetett volna, csak mi arra nem voltunk vevők.

A politika

A direkt demokrácia kívülről csak jó, belülről azért látszanak a limitjei is. Valamiféle kantonális-kommunális potentát lennék és mondjuk olyan projektet vezetnék, amihez az kell, ami Montecuccoli szerint a háborúhoz, szarul érintene ha egy szöget se tudnék beverni, mert valaki megnépszavaztatná a kérdést „Vállaljuk-e a szög árát?” címszó alatt. Volt olyan, hogy a statisztikák tisztán mutatták, hogy az extra óvodai helyek létrehozását a nyugdíjasok szavazták le....

Az országos politika normális keretek között zajlik, senki se akarja a másikat kinyírni, nincs állandó sorosozás vagy egyéb péniszség még úgy sem, hogy az UDC, a svájci néppárt azért nem egy katolikus leányegylet. Talán ez az egyetlen párt, ami megfeleltethető O1G rendszerének abból a szempontból, hogy gyakorlatilag szünet nélkül az EU és a bevándorlók ellen ágál. Mondjuk a svájciak meg néha velük, nagy többségében meg ellenük szavaznak, szal jól van ez így. Hangsúlyoznám, hogy itt a politika nincs jelen a mindennapi életben, a kutyát nem érdekli kire szavazol, kinek vagy kije.

Nagyon fontos része – nem csak politikai síkon – a svájci néplélelnek az a tulajdonsága, hogy mindig konszenzusra, kompromisszumra törkednek. A politikában például a Conseil Federal 7 székét egy több mint 50 éve kitalált „magical formula” alapján osztják el, itt olyan nincs, hogy a nyertes mindent visz, aszt kiskezi csókolm drága demokrácia. Nem, a szocik, a néppárt, a mittoménkik is adnak a kalapba egy minisztert. A Conseil federalon belül meg éves rotáció szerint, minden évben valaki más az államelnök.

Apropó, már eddig is szavazhattunk kommunális szinten mindenféle ügyben, de most hogy tücskök lettünk, meg is kaptuk az első össznép szavazásra szóló meghívónkat. Arra kíváncsiak, hogy szerintünk befagyasszák-e országos szinten a beépíthető területeket. Fosnak, hogy a nagy ingatlan bumm odavág a tájnak, etc. Na, szerintetek legyen, vagy ne legyen Stop Sor... ja nem, stop építkezés?

Röstigraben

Ez a gyönyörő szó a politikához tartozó találmány, azt írja le, hogy az esetek igen nagy százalékában kényszeríti a németajkú többség a franciákra az akaratát. Azoknál a törvényeknél, amikhez a kantonok többségének is támogatnia / elutasítania kell a szöveget, a siccertücsök területek a térképeken általában mind egyszínűek, míg a francia területek más színűek. Tehát a nyelvhatár, a „rösti határ” sokszor politikai vele / ellene határ is. Ez azokban az esetekben a legnyilvánvalóbb, mikor a külföldiek jogállásáról, belük kapcsolatos dolgokról szavaznak. A tücskök nem szerettek minket, amíg galádul be nem neveztünk a partyba, így belülről bomlasszuk a rendszert :)

Autóvezetés

Nem nagyon tudtam ennyi év alatt se hozzászokni, hogy elektromos rendőrökkel teleszórt országban lakom; sajnos minden kamerát úgy fedezek fel, hogy kapok egy büntetést. Természetesen nem száguldozom, de egy Eger – Zergebasztapuszta út 1300 kilométerében nagyon nehezen kezelhető az utolsó pár száz kilométer, amikor már a 130 sem megengedett, azaz 120-al kell hazaballagni gyakorlatilag egész Svájc kelet-nyugat irányú átautózásával. Volt már sajnos 650 frankos (+80 frank igazságügyi eljárási díj) büntim is, egyszerűen belealudtam a fel le váltakozó limitekbe és belementem egy kamerába 128-al, kár hogy ott éppen 500 méter hosszon 100-as tábla van kirakva... kaptam is a fent említett csodás csekket és egy levelet a neuchateli igazságügy minisztertől, hogy tömlöcbe való vetésemtől érdemeim elismerése miatt ez esetben eltekint. Utolsó dádá, aztán mécc penészedni hongrois!

A svájciak meg szerintem – tudom, most meg én sztereotipizálok – nem nagyon tudják hogyan kell azt a sok nagy batárt vezetni. Minden reggel, vagy hazafelé melóból látok valami kisebb-nagyobb kalandot, néha hajmeresztő baromságot. Az például említésre se méltó már, hogy autópályára 60 km/órával akarnak felmenni, lejönni meg úgy, hogy x kilométerrel előtte elkezdenek lassítani szintén 60-ra. A helyi – Neuchâtel kanton – rendőrsége nemrég olyan szórólapokat osztogatott, amin kvázi könyörögnek az embereknek, hogy gyorsítsanak fel, mielőtt az autópályára felhajtanának és hogy akkor lassítsanak annak elhagyásakor, ha már csak pár méterre van a lehajtó...

Èlet mint olyan

Kéne ide valami jó kis disclaimer, de azt hiszem már az elején világossá tettem, hogy nem tányérmosogató vagyok (tisztelet nektek tányérmosogatók!) és ennek folyamányaképpen nem is a híd alatt lakunk, ezzel együtt értelmezendő amit írok.

Amit látok az az, hogy minden szomszédom folyamatosan túrázza a Föld nevű bolygót, a minimum hogy Teneriféig eleveznek, de járnak ezek New Yorktól, Kanadáig mindenhová nyaralni. Nagyon érdekes egyébként látni, hogy a közvetlen szomszédjaink úgy mentek New Yorkba, mint ahogy mi megyünk a szomszéd faluba; mivel a nő legjobb barátnője meghívta őket Philadelphiába, beugrottak a nagy almába szilveszterezni. Akik ebben a közegben, életszínvonalon nőnek fel, azoknak nehéz nagyot mondani, Bali, ilyenek már szinte prosztó környéknek hangzik.

Minden család minket kivéve zwei autót állomásoztat a garázsban, madame és monsieur is rendelkezik géppel, van ahol három is van, vagy esetleg egy Kawasaki motor is be van tolva az autók mellé.

Az igazán „ijesztő” ebben az, hogy ezek átlagcsaládoknak tűnnek, max egy helyen dolgozik apuci mint valami góré a Migros-nál, a többi pár például pénztáros-villanyszerelő párosban adja elő, de mindig akad valahol hrmincezer frank télikertre, ilyenek. Szal én ebből szűröm le, hogy olyan szar nem lehet, ha egy pár mindkét tagja elfogadható munkát végez.

Hasonszőrűek vagyunk abból a szempontból, hogy nagyjából együtt költöztünk ezekkel az emberekkel egy 15 házas új építésű „lakónegyed” házaiba, persze jó kis svájci jellegű, klasszikus jelzáloggal a nyakunkban. Azt le kell szögezni, hogy ez nem az a felveszem 20 évre és aztán enyém a kecó jelzálog, mert azt kevesen engedhetik meg maguknak - nomeg kész katasztrófa ingatlant tulajdonolni adó szempontjából - , hanem az „unokáim is fizetni fogják” jellegű cucc.

Totál normál kérónk van, viszonylag kevés úszómedencével (nulla, hacsak a kádat nem nevezzük ki annak), de annyiba kerül mint egy fél borsodi falu az összes disznóval együtt. Ennek egyik oka, hogy Svájcban igencsak kevés a beépíthető terület, így rengeteg helyen simán millió felett kezdődnek a ház árak. Ha kilátás is kell, akkor plusz félmiller. Ha több kell mint 500 m2-nyi főd, akkor megint kassza ésatöbbi. Tehát a nagy többség egy iszony nagy összeg éves kamatát törleszti, azaz a tőketartozás nem csökken, vagy csak minimális összeggel évente (indirect, vagy direct amortizáció).

Amit meg tudok erősíteni, hogy bár NY-al még talán, de Canary Islands-el, ehhez hasonló célpontokkal az ebben a miliőben felnövő gyerekeinket se lehet már lenyűgözni; kicsit olyan érzése van az embernek, hogy a „lesz wifi a szobában?” kérdésen kívül nem nagyon hatja meg őket semmilyen utazás, vagy nyaralás. Nekem ez annyira azért nem tetszik, de ez a viszonylagos anyagi szabadság velejárója lehet, ezt látom sok kollégán és más gyerekein is.

Anno mi elmentünk a Balatonra, lehet erről beszéltünk egy hónapig utána. Ezek eltűnnek, majd mikor előkerülnek kiderül, hogy mittoménhol voltak hajótúrán, etc., de egy szóval nem említik. Sokat írtam erről, bocs, de valóban érdekes hogyan válnak magyar szemmel luxusnak tűnő dolgok abszolút természetessé.

Hétvégeken télen megy mindenki síelni, kivéve minket, mert mi nem szeretjük ezt a jeges-havas dolgot, az asszony tuti lefagyna a lejtőkön mint Billgécc mögött a Windows, 14 fok alatt kesztyűt húz. Tavasszal, nyáron meg megy ezerrel a BBQ, mi is beszereztünk egy komoly méretű cuccot, amin serényen sütögetjük a döglött állatok darabjait.

Amit én nem adnék semmiért az életünkből, az a fentebb említett anyagi szabadság; direkt nem írtam anyagi biztonságot, mert hol van az ebben a mai világban? Nem vagyunk gazdagok, ha munkahelyem elveszteném biztos csuklanék egy darabig, de amíg van, addig azt csinálunk amit gyakorlatilag akarunk, bizonyos keretek közt. Nem veszünk naponta Big Bent lánccal, de soha se nézegetem a számláinkat – kivéve mikor az adóhivatal küld valami izmosat – és megveszünk mindent, ami a különféle hobbijainkhoz kell. Sajnos olyan rossz tulajdonságot is sikerült kifejlesztenem, hogy csak leveszem a cuccosokat a polcról és még én is meglepődök néha, hogy hogyan sikerült 8 CHF / üveg áron sört vennem (megtörtént esemény a közelmúltból)... „Erre az áldozatra hajlandó vagyok” (et al Lord Farquaard)

A táj és környék

Mostanában túrázott a neten néhány cikk, ahol Svájc elég jól szerepelt mint túrista célország, talán ismét első lett mint vágyott célpont. Most ezen sokat kerekíteni nem tudok, ez szerintem korrekt, ott van a posztom a mi környékünkről, pár hete raktam fel, olvassátok el, ha érdekel titeket. Kicsit zavar is, hogy akárhová utazom innen, mindig van egy olyan érzésem, hogy otthon van ugyanilyen, ha nem szebb. Valahogy az egész beleivódik az emberbe és elkezdi észrevenni azt, ami addig nem tűnt fel neki; főleg azt a kicsiny, lángoktól ölelt kis országot illetően tudok mindig elképedni, mikor az „Eger a legszebb városban” majdnem a fejemre esik a vakolat, etc... Ez viszont egy másik történet.

Itt most megállok, mert látom megint elszabadultam, majd egyszer talán folytatom. Ezt vehetitek akár fenyegetésnek is :)

Szeretettel Bélátok,

Jenő