Sziasztok feleim, jól vagytok?

Remélem, mert ha nem, akkor ezennel parancsba adom, hogy legyetek jól! Megboldogult katona koromból máig emlékszem, hogy a legtöbb dolog az életben parancs, vagy elhatározás kérdése.

Annó ott álltam többed magaddal a tüdőgyulladással kombinált fagyhalál és a kantin között század sorakozón, midőn november 20-án a mittoménki kihírdette, hogy „a századparancsnok 1991 november 20-ai napi parancsa: Tél van!”. Ez magyarul azt jelentette, hogy elővehettük végre a kabátot vazze a szekrényből, mert addig nem volt az időjárás parancsba adva, így ott fagyoskodtunk egy szál gyönyörű kaki színű ingben.

„A katona nem fázik, csak úgy érzi!” mint Órarúgógerincű Felpattanó, azaz valami főtörzs nagyon bölcsen megállapította. Nos megvolt a parancs, mi meg elhatároztuk, hogy belülre is kell valami fagyálló, tehát a szakasszal úgy beálltunk egy kimenő alkalmával, mint a gerely. Ilonka honvéd pedig részegen felmászott a villámhárítón és beengedett minket a körletbe. Másnap persze lett nagy égszakadás, mert ha valamit nem volt szabad elkövetni, az az Ilonka testvérek bevonása volt.

Képzeljetek el vagy 500 jó magyar honvédet, álltunk ott másnaposan mint a metronóm, ki erre ingott, ki arra és próbáltunk túlélni. Csak volt egy aprócska baj, név szerint kiszólították a bűnösöket, hogy megérdemelt fogdájukat, őrszolgálatukat megkaphassák. Addig nem is volt gond, míg Zuzzer hallgató őrmestert, meg a kis Kovácsot, meg Szabót szólították, de sajna ott volt Ilonka József, meg Ilonka Gáspár, egy tanyavilágból származó ikerpár.

Nos, ilyenkor az események mindig ugyanúgy zajlottak. Síri csendben elordította magát az üti, hogy „Ilonka honvéd lépjen ki!”, mire minden jó érzésű katona minimum magában sikított a röhögéstől, de mindig volt valaki akiből kirobbant a jókedv és ennek eredményeképpen az egész laktanya büntibe került mint szokott az elharapózó röhögőgörcs eredményeként. Így aztán olyan is volt, hogy zászlós ünnepek környékén többen vigyáztak az Ilonkákra, mert ha akkor kell kilépniük, megint bezárják az egész századot csuklógyakorlatra kimenő helyett.

Mit ne mondjak, gyűlöltem katonának lenni és ezt úgyis is fenntartom, hogy volt néhány megmosolyogtató eset, mellesleg én meg olyan operett katona, főiskolát végzett „rigó” voltam, ahogy hívtak minket. Tartalékos alhadnagyként végeztem ezt az elvesztegetett egy évet, amiből 6 hónapot Pesten nyomtam a katonai főiskolán, míg 5 hónapot Debrecenben (azóta se szeretem Debrecent, sorry). Életemben azóta se éreztem úgy, hogy annak lett volna bármilyen értelme, hogy 11 kemény hónapot elcsesztem az életemből arra, hogy egy azaz egy darab éles töltényt elpazaroljak a domboldalba, fekve ássak lyukat a hajdúhadházi parasztok nagy örömére, mert éppen „atomtámadás” volt, meg hogy egy egész szakasznyi parasztgyerekkel ott felejtsenek minket a pusztában.

Szegény kis ninja nagymamám mondogatta mindig, hogy „kisfiam, majd megtanulod a katonaságnál, hogy mindent meg lehet enni.” Nagyon kiábrándítottam, mikor kiderült, hogy a nőtlen tiszti szállón lakom és a tiszti étkezdében eszem.

Vegyvédelmis katona voltam, volt mindenféle betűszavas járgányunk, például FMG-nk, azaz folyadékos mentesítő gépjárművünk, értelmes magyarul tartálykocsink. Felépítettük a sátrat, hogy atomtámadás után a katonákról lesíkáljuk a rádióaktív port – mindezt közvetlenül a saját sírunk megásása után – és egy gyakorlat végén azt vettük észre, hogy sehol senki. Akkoriban nem volt mobil telefon és mint később kiderült, este se tűnt fel senkinek, hogy vagy húsz jó-, valamint lóképű gyerek hiányzik a laktanyából. Mi meg mit volt mit tenni, ott aludtunk. Sátor volt, sörért meg mint rangidős elküldtem az FMG-t két katonával Hajdúhadházra. Vissza is jöttek, csak úgy csörömpölt a tartály, mert a csávók hűtésképpen telepakolták a tartályt a sörökkel. Szal vazze, három napig hédereltünk és akkor is csak azért indultunk el gyalog Debrecenbe, mert elfogyott a gyíkhús, azaz a remek magyar húskonzerv, a kutyát érdekelte mi van a laktanyában, legalább nem ugráltatnak minket.

Az FMG-ben volt vagy 5 liter gázolaj, azzal sehová se jutottunk, így otthagytunk két embert őrizni és bölcs vezetésem alatt elindultunk, mint mondtam, az éhség nagy úr, feladtuk a háborút. Mittomén melyik faluban nézett is a kocsmáros mikor tizenvalahány talpig menetfelszereléses, koszos, büdös katona berontott egy sörre. Ugyanis, mivel kiképzett szakaszparancsnokként fogalmam sincs, hogy működik a tájoló, azt mondtam a katonáknak, hogy „basszátok meg, addig megyünk, míg valami aszfalt útra nem bukkanunk”. Később kiderült, hogy ekkor már azért szerencsére kerestek minket és végül haza Zileztünk, mert körültekintő és átgondolt vezetésem eredményeképpen éppen távolodtunk Debrecentől... Nem fogjátok elhinni, de dícséretet és 5 nap jutalom szabit kaptam, mert „együtt és harckészültségben tartottam a szakaszt”. Magyarul, mindenki meglett és semmi fontosat nem hagytunk el. Hát apám, erre csak annyit mondok, hogy ha a haza sorsa rajtam múlott volna, valahol Szerbiában védtük volna az ukrán határt.

Volt mondjuk néhány ügyvéd gyerek is a században, azokat egytelen egyig leszerelték alkalmatlanságra hivatkozva, olyan 3 hónap alatt. Az alkalmatlanságuk abban állt, hogy fejből idézték a vonatkozó passzust a szolgálati kézikönyvből, mármint hogy miért nem áll módjukban a sáros pocsolyába parancsszóra belevetődni. „Atomvillanás jobbról... Katona, miért nem vetődik le???!!! Há mert nem akarok rávetődni a főhadnagy úrra. Milyen főhadnagyra??? Milyen atomvillanás???” Utálták őket a tisztek mint a szart, de semmit se tudtak kezdeni velük, volt egy olyan cimbi, aki elkezdte a főtörzsnek felmondani a jogait. Mármint a főtörzs jogait, tisztára mint Sztárszki meg Haccs :) "jogában áll hallgatni".

Na ezen találjátok meg Zuzzert, ha tudjátok!

Ha szociológiából diplomáztam volna, talán ember kísérletnek foghattam volna fel az egészet, hiszen isteni merítése volt ez az emberiségnek. Volt olyan csávó, nevezett Ilonka honvéd (egyes szám, mert ugyanabból két másolat is volt), aki hetekig mesélte, hogy vonattal jött a sorozásra. Életében először ült szegény vonaton, neki az, hogy volt egy géppisztolya, ágya, fal körülötte és sehol a környéken sincs egy disznó se, tiszta nyaralásnak tűnt.

Volt egy érdekes csoport talpas honvéd is (rossz poénként a hivatásos honvédeket hívtuk így), akik egyik este a terepgyakorlaton kézigránátnyélből raktak tábortüzet, csak a gyutacsot elfelejtették kiszedni belőlük. Egyszercsak derékmagasságban repülő tiszteseket vettünk észre, akik a nagy durrogás közepette tepertek le minket a földre, hogy a szerte-széjjel repülő fadarabok nehogy a fejünket is vigyék röptibe.

Mondjuk ne szépítsük, volt ott egyetemet végzett haver is, aki a nagy igyekezetben úgy odavágta elénk a sárba a kézigránátot, hogy az addig karbatett kézzel Rambót játszó főtörzs az orrával szántotta az anyaföldet nagy igyekezetében. Ekkor elismerem elég kevesen nevettünk, mert nagyon közel voltunk a megsemmisüléshez.

Ott volt a kis alacsony csempész gyerek, egy rejtői figura, aki a sereg előtt abban utazott, hogy átalakított gépével naponta többször átlépte a határt és hordta be az olcsó üzemanyagot Ukrajnából. Volt neki egy Trabantja ott Debrecenben is, ott parkolt vele a laktanya előtt. Egyszer mondta, hogy „gyere őrmi, elviszlek kicsit kocsikázni”, no meg valamiféle nőnemű egyedeket is emlegetett, szal belementem a buliba. Kifényezve, civilben – hallgató őrmesterként a civil ruhás kimenő előjogom volt – beültem a csávesz mellé és elindultunk valahová. Megyünk vazze egy kereszteződésnyit és elfogyott a zöldhullám, sárga a lámpa, majd meg kell állni. Erre a csávó kivágja a Trabi ajtaját és a katonai csizmában mint Frédi meg Béni elkezd a sarkával „fékezni”. Valahogy megálltunk és ekkor informált, hogy hát fék az nem nagyon van a gépben, ezért nem mer többel menni mint 30 km/óra. Nem vagyok egy gyáva gyerek, de b...a az anyját, aki kerget, így megköszöntem az autós városnézést és elvonultam. Egészen addig, amíg megint belefutottam a városban és tolhattam vele a kocsit vagy három kilométeren keresztül, mert akkorra már motor se volt.

Volt egy kövér hadnagy, aki sokat próbált ugráltatni, aztán együtt szereltünk le. Őt kirúgták, én meg mentem isten hírével a dolgomra haza az életembe, éppen csak nem köptem vissza magam mögé. Nos a csáveszről kiderült, hogy mikor a szakaszom egyik emberével ide-oda száguldozott az FMG-vel, akkor sztandard feladat volt megállni az anyja kertjének végében, leszívni a gázolajat a gépből és az ment feketén a piacra. Ők meg megtankoltak újra és ment ez a végtelenségig, csak lebuktak egy kissé. Tipikusan magyar dolog, hogy ilyenkor is csak max elbocsájtás volt, mert – akkor legalábbis – az összes hivatásos tiszt saját zsebezett. Két fajta káder volt, akit már elkaptak, akit még nem kaptak el.

Na, hogy ebből hogy lett ilyen katonai lószarposzt azt ne kérdezzétek, az első sor után elhajoltam. Majd legközelebb kivesézzük a nemzet legalacsonyabb óriásának vezetésével zajló népirtást, amit vírushelyzet menedzsmentnek hívnak.

Arri veder szén, TV3 télen-nyáron, eljövök még hozzátok, viszontlátásra pajtások!