2019. már 03.

Édesapám és apósom emlékére

írta: zuzzer
Édesapám és apósom emlékére

Itthon vagyok, na nem egyedül, hanem megszámlálhatatlan gyermekeimmel együtt eszem a szalmaözvegyek kenyerét. Nagyon nem jó dolog miatt ment Magyarországra a kedvesem, meghalt sajnos apósom, kis nyuszikám apukája. Bélapapa, nyugodj békében!

p1050435.JPG

Béla papa és Bence vagy 12 éve

Szegénynek pár héten belül másodszor kellett gépre ülnie és sietnie haza, sajnos másodszor már nem látogatóba. Mindennek tetejébe meg beteg vagyok, dögrovás ahogy kell, minden bajom, de nem hiszem, hogy influenza, mert lázam szerencsére nincs, csak az oxigént próbálom minden testnyíláson felvenni, mert az orromon keresztül nem megy. Azért közöltem ezeket a dolgokat előre, mert ez a poszt nem játék és mese, hanem egy olyan, aminek a lentebb következő sorain már lassan egy éve ülök, őrlődök, gondolkozok, vacillálok, bizonytalankodok, ésatöbbi…

Nekem is meghalt ugyanis édesapám tavaly áprilisban. Azt hiszem most közzéteszem ezt a nyamvadt kis posztot, ami köszönő viszonyban sincs édesapám emlékével.

« Elment az édesapám. Nem most, már áprilisban (tavaly, 2018-ban). Azóta is, ha eszembe jut, bennem van az érzés, hogy kiírjam magamból a dolgot. Aztán persze csak ülök a billentyűk fölött, nézem a kezem, tudom írni akarok, de nem tudom mit. Valami olyasmit szeretnék, ami méltó megemlékezés egy emberre, a három gyerekes apánkra, sokáig lelkes Diósgyőr szurkolóra, amatőr kertészre és a miskolci Pamutfonoda egykori üzemvezetőjére, édesapámra. Viszont nem szeretnék rózsaszín Barbi babákkal, szivárványokkal és szökőkutakkal olyan világot teremteni, ami nem igaz, amit sokszor látok a fércbukon; a világot, ami nem létezik, csak divatos mindent cukormázzal bevonni.

Nem ismertem édesapámat.

Szörnyű ez így leírva, majd jól leszedem ezt a posztot, de ez az igazság. Ha minket hívtak volna be egy olyan műsorba, ahol az aktuális vetélkedő programja szerint olyanokat kérdeztek volna, hogy « mi az édesapja kedvenc filmje, étele, mittomén », szégyenszemre vonultam volna ki, mert fogalmam sincs. Én nem kérdeztem, ő nem mondta.

Az utóbbi kb 25 évben sajnos nagyon eltávolodtunk egymástól, nem csak földrajzi hanem “érzelmi” szempontból is. Valahogy a kapcsolatunk nem javult, hanem romlott az által, hogy teljesen függetlenné váltam tőlük, a szüleimtől. Ennek okai számosak, nagy szerepet játszik az a tény, hogy relatíve korán elkerültem otthonról, már főiskolás koromban is Kecskeméten, a GAMF kollégiumában laktam, ami után csak egy rövid időre tértem vissza Miskolcra, azért, hogy ismét elhagyjam a várost Eger irányába. Hat Egerben eltöltött év után költöztünk Svájcba, ami miatt még az előző időszakhoz képest is ritkán láttam a szüleimet. Ráadásul az én szüleim – lehet, hogy a tesóim mást mondanának, bár kétlem – olyasféle emberek, akikkel nem lehetett mindent megbeszélni, tabu témák sokasága emelkedett köztünk.

Most leginkább az foglalkoztat, hogy azt a bizonyos sört nem ittuk meg és már nem is fogjuk. Régen, mikor már Egerben éltem, de még sokat hazajártam, megesett, hogy Angliából cipeltem haza néhány üveg sört és az járt a fejemben milyen jó lesz majd leülni és elsörözgetni együtt. Szerintem máig emlegetik a Putney bridge környékén azt a külföldinek kinéző fickót, aki minden három, kétségbeesett lépés után letette a táskáit, mert – és ezt nem tudták – annyi sör cipeltem bennük, hogy alig tudtam a Heathrowig vivő metró megállójáig elvergődni.Az pedig csodaszámba ment, hogy a táskákat feladtam és nem tört el semmi bennük.

Azt a tipikus « ülünk, nem csinálunk semmit, csak iszogatjuk az akkoriban még különlegességszámba menő nedűt és dícsérgetjük, vagy fitymáljuk, ahogy jólesik » programot terveztem otthon apámmal. Nos, nem volt és nincs is happy end, nem így lett, ő nem volt az új kor embere, neki a sör, az “hát…. sör”, ahogy a “milyen volt apa?” kérdésemre válaszolt és elvonult egyből, miután 2 másodperc alatt ledöntött egy üveggel. Bennem előtte is azután is sokat mozgott a gondolat, hogy kimozdítom ebből a nagy magyar nihilből és igenis meglesz a nagy betűs SÖRÖZÉS és igenis lesz nekem még alkalmam úgy beszélgetni az édesapámmal, ahogy azt én magamban elterveztem.

Nem lett… mint írtam, nem tudom például mi volt a kedvenc filme, milyen volt az élete diákként,  miért alakult úgy az élete ahogy. Nem tudom, hogy jött össze anyámmal, nem tudom miért maradtak együtt miután az elég világos volt már gyerekként is, hogy nem egy fáklyás felvonulás a házasságuk. Azaz ezt azt hiszem tudom, a három gyerek miatt nem váltak el.

Gyakorlatilag elmúlt szegény anélkül, hogy igazából ismertem volna. Mióta földrajzilag is nagy lett a távolság, még ennyi esélyem se volt mint előtte, mert elkezdett romlani a memóriája, lassan a betegség miatt már alig ismert meg minket. Valahol talán a sors ajándékának kellene felfognom azt, hogy az utolsó néhány hónapjában nem láttam és utána hirtelen elment. Nem láttam, hogy már senkit se ismer meg, hogy anyánkat nem fogadja el, hogy nem tudja kik azok a kisgyerekek a képeken.

Így megmaradnak nekem a múlt snapshotjai, amikor például gyümölcsfákat oltottunk “együtt”, azaz ő oltotta, mint ahogy egy ideig a falu összes fáját nagymamáméknál Ondon, mert nagy kertészként minden olyasmihez értett, amihez a helyiek nem feltétlenül. Keverte az azóta jó eséllyel betiltott mérgeket – nem tudom, lehet ez is hozzájárult tragikusan korai demenciájához – és gondosan permetezte a szőlőt és az összes növényét. Nagyon szerette a “telket”, vagy más néven a “birtokot”, ami egy lyukóbányai terület volt szőlővel, gyümölcsfákkal és egy kis házzal rajta, amit folyamatosan építgetett, csinosított. Meggyőződésem így hogy már én sem vagyok 18 éves, hogy ez a telek, a « birtok » volt neki a menekülőút, oda tudott visszavonulni, ha otthon elege lett asszonyból, gyerekből. Valószínűleg nem esett neki túl jól, hogy mi ahogy nőttünk egyre kevésbé szerettünk kijárni vele, akkor még nem érett be bennem sem a kertészvírus, így a majd egy óra buszozás Miskolc egyik végéből a másik végén lévő külterületre egyre kevésbé volt csábító.

Később már nem együtt jártunk Diósgyőr meccsekre, hanem a stadionban találkoztunk – ő persze a “birtokról” jött - és mindig ugyanott; a B-középtől balra “Vasmunkás” és társai mögött ültünk az állóhelyen és szidtuk Divinyit, a Fradit, imádtuk Oláh Ferit és Borostyánt, szidtuk az utódokat.  A táskájában általában mindig volt egy kis itóka, abban az időben “kicsit” mások voltak a beléptetési szabályok mint manapság.

Később, nyugdíjas éveikre leköltöztek Ondra, nagyszüleink házába, mondván, hogy ott olcsóbb lesz az élet, meg a hobbi kertészkedéshez is adott minden feltétel. Sajnos ez nem jött be teljesen, mert amilyen szemétláda az élet, akkor válik az ember képtelenre arra, hogy megtegye amire addig nem volt ideje, mikor ideje az lenne rá.

p1070032.JPG

Szüleim, Bence és Eszter, szintén vagy 12 évvel ezelőtt

Apu nagyon hirtelen ment el, de sajnos lélekben már sokkal hamarabb. Nem ismert meg már lassan senkit és egy kórházi tartózkodása során elaludt és nem tért vissza többé…

Apa, nagyon sajnálom hogy így alakult, nem tudok többet írni, de most azért is megiszom a Te és Béla papa egészségére AZT a sört…

Szólj hozzá